„Csöndesek volnának az erdők, ha csak a legtehetségesebb madarak énekelnének.” - SoulGym

A gimis évek alatt jókat vihogtunk azon, mikor a barátnőkkel a lemásolni való házit, vagy a ketté tépett parizeres zsömlét a nem kissé patetikus „Rám egész életedben számíthatsz!” mondattal nyomtuk a másik kezébe. Az élet időközben szövevényessé vált körülöttünk, egyre élesebb helyzetekbe sodródunk, és egyre komolykodóbbak leszünk, mikor ez a mondat elhangzik.

Írta: Tanczer Viki

Ezt a posztot is valahol a kötelességtudás szülte, hogy eleget tegyek annak az akkor fel sem fogott fogadalomnak, amit a fenti mondat rakott a fülembe kamaszként. De az is meglehet, hogy elég lenne mindezt egyszerűen csak barátságnak hívni...nem tudom.

Az biztos, hogy van egy velem egykorú lány, Dóri, aki ugyanúgy dolgozó nő, férjes asszony és anyuka is egyben, mint sokunk (csak hogy a komoly dolgokat említsük) és neki is megvan a maga munkája, sürögni- és családoznivalója, mint bárkinek. Mindemellett az elmúlt években egy emlékprogramot is elindított, mely nem csak neki magának, de másoknak is erőt adhat egy-egy nehéz időszakban. Ennek kapcsán készült ez az interjú a "Szerezz örömet!" projektről:

Mikor és hogyan született meg a projekt ötlete? Milyen gondolatok, életre szóló tanácsok, emlékek inspiráltak arra, hogy anyukád emlékének egy emlékprogramot szentelj?

Édesanyám elvesztése után született meg bennem az emlékprogram ötlete, életem legmélyebb, legszomorúbb időszakában. Úgy éreztem, nem bírom feldolgozni a halálát, nem leszek képes kiheverni azt a fájdalmat, amit az elmenetele okozott. És az az érzés is nagyon gyötört, hogy azt gondoltam, innentől nem tehetek már érte semmit, nem okozhatok többé örömet neki. De az ő emlékére létrehozott jótékonysági program által mégis úgy érezhetem, hogy a jelenben is adok neki, hogy a soha el nem múló szeretetem, tiszteletem kíséri őt, és méltó emléket állít az ő végtelenül szerethető, kedves lényének és több évtizedes sikeres óvónői munkásságának.

Mi a vízió, mit szeretnél elérni?

Egy széleskörű ismertséget szeretnék adni ezzel a programmal az édesanyám nevének és az ő értékességének, pedagógiai és emberi nagyságának egyaránt. A kezdeményezés legnemesebb szándéka talán - ami az édesanyám legnagyobb örömforrása és erénye is volt egyben - maga az örömszerzés. A célkitűzés, hogy tegyünk egy kis jót a világban, hozzunk örömet az emberek életébe. Talán apróságnak tűnhet néhány mesekönyv vagy szakkönyv, de ha csak egy óvódás is örömmel forgatja, vagy egy pedagógusnak megmelengeti a szívét ez a kis ajándék, és a benne lévő sorok esetleg még inkább arra ösztönzik, hogy odaadóbb, megértőbb legyen a gyerekekkel, már megérte.

Magyar klasszikusok érkeznek egy bécsi óvodába

Miért pont az óvodások és az iskolások a célcsoport?

Elsősorban óvodákat kerestem meg még egyelőre a programmal, az óvónői kötődés miatt. De tervezem, hogy iskolákban is elterjesztem majd, mivel az anyukám kulcsfontosságúnak tartotta a gyermekek megfelelő óvodai és iskolai nevelését, fejlesztését, a gyerekeket értő, értékelő, és tisztelő pedagógiai hozzáállást minden oktatási és nevelési intézményben.

Milyen üzenetet szeretnél átadni az intézményeknek, pedagógusoknak?

Szeretném, ha ösztönző, motiváló lenne a kezdeményezés, és ami mögötte van, a pedagógusok számára. Amellett hogy a pedagóguspálya manapság kevésbé vonzó és sajnos csökkent a presztízse az utóbbi évtizedekben, még több kihívást tartogat a szakmabelieknek mint régebben. Mégis úgy vélem, ez az egyik legfontosabb, legértékesebb hivatás. Az igazán jó óvónő, tanító, tanár a legnagyobb kincs a gyerekeknek és szüleiknek egyaránt, akik bizalmukkal ajándékozzák meg a pedagógust, gyakorlatilag az ő kezükbe adják a legféltettebb kincsüket, a gyermeküket. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezzel a kézzel hogyan bánik a pedagógus. Felemel, segít, oltalmaz ez a kéz, amikor kell? Vagy eltaszít, fenyeget, elriaszt?

Édesapámmal él bennünk egy kép, amit könnyek és mosolyok közepette sokszor felidézünk. Bemegyünk anyuhoz az oviba, éppen az udvaron játszanak a gyerekek, megpillantjuk anyut, három-négy kisgyerek fogja a szoknyáját egyszerre, és követi őt rendületlenül, amerre megy, akárcsak tyúkanyót a kiscsibék.

Anyukám elsődleges céljának tartotta, hogy a gyerekek szívesen menjenek minden reggel az óvodába, hogy öröm legyen a megérkezés és szeretetteljes a légkör.  Egy szorongást keltő csoportban, ahol a sokszor felesleges, értelmetlen szabályok betartatása mindenek felett való, nem lehet önfeledten játszani, szabadon és örömmel elmerülni a tevékenységekben. Márpedig az óvodáskorú gyermek lételeme a szabad, kötetlen játék, amiben kiélheti a kreativitását, tanulhatja a társas kapcsolatok kezelését, alakítását, és levezetheti az őt ért mindennapi stresszhatásokat, a túlzott ingereket, amik a mai világban valósággal letaglózzák a gyerekeinket és rendkívüli módon megterhelik az idegrendszerüket. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy nincs szükség ezekben a nagy létszámú közösségekben szabályokra és azok betartatására, hiszen anélkül káosz uralkodna a csoportokban. De sok anyukával beszélgettem az óvodai tapasztalatokról és sajnos több helyen is elszomorító dolgokat élnek át nap mint nap a gyerekek az intézményekben. A kislányunkat-aki egész kicsi kora óta extrém módon társaságkedvelő, alig várta, hogy óvodás legyen- el kellett hoznunk a körzetes óvodából, mert pár hónap után minden reggel sírva könyörgött, hogy ne kelljen mennie. Ledöbbentem, amikor láttam, hogyan ülnek a gyerekek az asztalnál az ebédre várva, kihúzott háttal, az asztal alá tett kézzel, rájuk kényszerített csöndben. A délutáni alvásból csak akkor és az a gyermek kelhetett fel, akit név szerint szólítottak, és alvás idő alatt nem fújhatta ki az orrát a kislányom, hogy ne zavarja a többieket. Bármikor hoztam-vittem, mindig az utasítgató, fegyelmező hangnem szűrődött ki a csoportból. Minden reggel fájó szívvel hagytam ott a kislányomat, és napközben folyamatosan szorongtam belül, mert tudtam, éreztem, nem jó kezekbe adtam őt. Ahogy lehetőségem adódott rá, át is írattam egy másik óvodába, ahová azóta minden reggel örömmel indulunk el, ahová én is szívesen megyek érte, mert érzem, hogy szeretettel fogadnak mindkettőnket. Elmondhatatlan az érzés a rossz tapasztalatok után, hogy végre én is nyugodt szívvel végezhetem egész nap a dolgom, mert tudom, hogy jól érzi magát a gyermekem. Nemrég anyukám egyik ismerőse írta le nekem anyura emlékezve az óvodai tapasztalatait, ami a fenti sorok örök érvényű jelentőségét támasztja alá.

„Anyukád a leányomnak nagyon kedves óvónénije volt. Az előtte levő évben másik csoportba járt a leányom és természetesen másik óvónéni volt vele. Minden nap sírva ment óvodába, egész évben, én meg a munkahelyemre ugyanígy. Év vesztes volt. A következő szeptember első hetében az udvaron játszottak, amikor érte mentem, futott felém a leányom és egy perc alatt eldarálta, hogy új óvónénije van, és Klári néni, és mit játszottak és mit mesélt nekik… Én is nagyon boldog voltam. Beszélgettem Anyukáddal, elmondtam az előzményeket, megköszöntem, hogy ilyen pozitív hatással van a leányomra. Ez a szeretet kölcsönös volt. Ezt többször megbeszélgettük, még évek múlva is, ha találkoztunk. Mindig hálás leszek neki ezért.”

Ezek a sorok annyira magukért beszélnek, hogy nem is érdemes magyarázni őket vagy hozzátenni bármit is. Bennük rejlik az üzenet lényege, amit szeretnék átadni azoknak, akikhez eljut a jótékonysági emlékprogram.

Van valami idézet, üzenet, amit anyukád adott neked vagy az ovisoknak, vagy a gyerekek szüleinek, ami szállóige lett azóta, vagy mértékadó jó tanács, amit érdemes követni?

Édesanyámnak minden gyermek egyenrangú és értékes volt, arra igyekezett koncentrálni, hogy ki, miben jó, sokat dicsért, biztatott, rendkívül fontosnak tartotta az egyéni bánásmódot. Bármikor tudom idézni kedvenc idézetét, Henry van Dyke-tól, amit örömmel és elragadtatással osztott meg velem, miután olvasta, mert teljes mértékben azonosult a mondanivalójával. Mind a mai napig eszembe jut, ha önértékelési problémáim akadnának, vagy nincs elég önbizalmam az élet kihívásait illetően.

„Élj a természet adta képességeiddel. Csöndesek volnának az erdők, ha csak a legtehetségesebb madarak énekelnének.”

Tudsz olyan volt kollégákról, akik ismerték anyukád munkásságát, akik emlékeznek rá? Mit mondanak ők?

A volt kollégái közül sokan egyben jó barátnői is lettek, így mint pedagógust, mint embert, és mint barátot is egyaránt szerették, tisztelték, de nem is bírom múlt időben mondani ezt, mert az igazi, mély szeretet nem múlik el, nem válik köddé. Szóval, nagyon szeretik őt, sokat emlegetik, felidézik kedves szavait, tetteit, és természetesen örömmel üdvözlik az emlékprogramot.

Ki finanszírozza az adományokat, kapsz hozzá családi, baráti segítséget?

Igazából szándékosan nem kértem senkitől ehhez anyagi támogatást, nem bánom, ha csak én finanszírozom a programot, mert így talán még inkább a magaménak érezhetem az egészet, és valahogy nem is tartanám méltónak a legkisebb fajta „agitációt” sem ehhez a kezdeményezéshez.

Hogyan tervezed terjeszteni a kezdeményezés hírét, ki mindenki kap még könyvet? Ki kapott eddig?

Elsősorban a baráti, ismeretségi körömben terjesztem és ajánlom fel a könyveket, barátaim, ismerőseim gyermekeinek óvodájába, de előfordult, hogy csatlakoztam egy-egy felajánláshoz, sorsoláshoz, és én is ajánlottam fel mesekönyvet óvodás csoportoknak vagy akár kevésbé jómódú családoknak. Nincs erre kialakított, határozott koncepcióm, nyitott szemmel járok, és folyamatosan keresem a lehetőségeket az adományozásra.  

Bízom benne, hogy bár lassan, de biztosan elterjed a híre és sok gyereknek és felnőttnek tudok örömet szerezni még a könyvekkel. Ezzel együtt pedig az én szívembe is örömet hoz a gondolat, hogy „ismeretlen ismerősként” ugyan, de szeretettel és kedvességgel tekintenek az édesanyám fotóira és a róla írott sorokra azok az emberek, akikhez eljut a kezdeményezés.

Ui: A "Szerezz örömet!" programnak kivételesen nincs sem weboldala, sem más online felülete, viszont csatlakozni hozzá rendkívül egyszerű: Szerezzünk örömet azoknak, akik szívvel-lélekkel fáradoznak azért, hogy a gyerekeknek jó legyen. Egy szóval mi magunk vagyunk a felület. :)