„Csöndesek volnának az erdők, ha csak a legtehetségesebb madarak énekelnének.” - SoulGym
A gimis évek alatt
jókat vihogtunk azon, mikor a barátnőkkel a lemásolni való házit, vagy a ketté tépett
parizeres zsömlét a nem kissé patetikus „Rám
egész életedben számíthatsz!” mondattal nyomtuk a másik kezébe. Az élet időközben
szövevényessé vált körülöttünk, egyre élesebb helyzetekbe sodródunk, és egyre komolykodóbbak
leszünk, mikor ez a mondat elhangzik.
Írta: Tanczer Viki
Ezt a posztot is valahol a kötelességtudás szülte, hogy
eleget tegyek annak az akkor fel sem fogott fogadalomnak, amit a fenti mondat rakott
a fülembe kamaszként. De az is meglehet, hogy elég lenne mindezt egyszerűen
csak barátságnak hívni...nem tudom.
Az biztos, hogy van egy velem egykorú lány, Dóri, aki
ugyanúgy dolgozó nő, férjes asszony és anyuka is egyben, mint sokunk (csak hogy a komoly dolgokat említsük) és neki is
megvan a maga munkája, sürögni- és családoznivalója, mint bárkinek.
Mindemellett az elmúlt években egy emlékprogramot is elindított, mely nem csak
neki magának, de másoknak is erőt adhat egy-egy nehéz időszakban. Ennek kapcsán
készült ez az interjú a "Szerezz örömet!" projektről:
Mikor és hogyan született
meg a projekt ötlete? Milyen gondolatok, életre szóló tanácsok, emlékek
inspiráltak arra, hogy anyukád emlékének egy emlékprogramot szentelj?
Édesanyám
elvesztése után született meg bennem az emlékprogram ötlete, életem legmélyebb,
legszomorúbb időszakában. Úgy éreztem, nem bírom feldolgozni a halálát, nem
leszek képes kiheverni azt a fájdalmat, amit az elmenetele okozott. És az az
érzés is nagyon gyötört, hogy azt gondoltam, innentől nem tehetek már érte
semmit, nem okozhatok többé örömet neki. De az ő emlékére létrehozott
jótékonysági program által mégis úgy érezhetem, hogy a jelenben is adok neki,
hogy a soha el nem múló szeretetem, tiszteletem kíséri őt, és méltó emléket
állít az ő végtelenül szerethető, kedves lényének és több évtizedes sikeres
óvónői munkásságának.
Mi a vízió, mit szeretnél elérni?
Egy széleskörű ismertséget szeretnék adni ezzel a programmal
az édesanyám nevének és az ő értékességének, pedagógiai és emberi nagyságának
egyaránt. A kezdeményezés legnemesebb szándéka talán - ami az édesanyám
legnagyobb örömforrása és erénye is volt egyben - maga az örömszerzés. A
célkitűzés, hogy tegyünk egy kis jót a világban, hozzunk örömet az emberek életébe.
Talán apróságnak tűnhet néhány mesekönyv vagy szakkönyv, de ha csak egy óvódás
is örömmel forgatja, vagy egy pedagógusnak megmelengeti a szívét ez a kis ajándék,
és a benne lévő sorok esetleg még inkább arra ösztönzik, hogy odaadóbb,
megértőbb legyen a gyerekekkel, már megérte.
Magyar klasszikusok érkeznek egy bécsi óvodába
Miért pont az óvodások
és az iskolások a célcsoport?
Elsősorban óvodákat kerestem meg még egyelőre a programmal,
az óvónői kötődés miatt. De tervezem, hogy iskolákban is elterjesztem majd,
mivel az anyukám kulcsfontosságúnak tartotta a gyermekek megfelelő óvodai és
iskolai nevelését, fejlesztését, a gyerekeket értő, értékelő, és tisztelő
pedagógiai hozzáállást minden oktatási és nevelési intézményben.
Milyen üzenetet
szeretnél átadni az intézményeknek, pedagógusoknak?
Szeretném, ha ösztönző, motiváló lenne a kezdeményezés, és
ami mögötte van, a pedagógusok számára. Amellett hogy a pedagóguspálya manapság
kevésbé vonzó és sajnos csökkent a presztízse az utóbbi évtizedekben, még több
kihívást tartogat a szakmabelieknek mint régebben. Mégis úgy vélem, ez az egyik
legfontosabb, legértékesebb hivatás. Az igazán jó óvónő, tanító, tanár a
legnagyobb kincs a gyerekeknek és szüleiknek egyaránt, akik bizalmukkal
ajándékozzák meg a pedagógust, gyakorlatilag az ő kezükbe adják a legféltettebb
kincsüket, a gyermeküket. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezzel a kézzel hogyan
bánik a pedagógus. Felemel, segít, oltalmaz ez a kéz, amikor kell? Vagy
eltaszít, fenyeget, elriaszt?
Édesapámmal él bennünk egy kép, amit könnyek és mosolyok
közepette sokszor felidézünk. Bemegyünk anyuhoz az oviba, éppen az udvaron
játszanak a gyerekek, megpillantjuk anyut, három-négy kisgyerek fogja a
szoknyáját egyszerre, és követi őt rendületlenül, amerre megy, akárcsak tyúkanyót
a kiscsibék.
Anyukám elsődleges céljának tartotta, hogy a gyerekek
szívesen menjenek minden reggel az óvodába, hogy öröm legyen a megérkezés és
szeretetteljes a légkör. Egy szorongást
keltő csoportban, ahol a sokszor felesleges, értelmetlen szabályok betartatása
mindenek felett való, nem lehet önfeledten játszani, szabadon és örömmel
elmerülni a tevékenységekben. Márpedig az óvodáskorú gyermek lételeme a szabad,
kötetlen játék, amiben kiélheti a kreativitását, tanulhatja a társas
kapcsolatok kezelését, alakítását, és levezetheti az őt ért mindennapi
stresszhatásokat, a túlzott ingereket, amik a mai világban valósággal letaglózzák
a gyerekeinket és rendkívüli módon megterhelik az idegrendszerüket. Ezzel
természetesen nem azt mondom, hogy nincs szükség ezekben a nagy létszámú
közösségekben szabályokra és azok betartatására, hiszen anélkül káosz uralkodna
a csoportokban. De sok anyukával beszélgettem az óvodai tapasztalatokról és sajnos
több helyen is elszomorító dolgokat élnek át nap mint nap a gyerekek az
intézményekben. A kislányunkat-aki egész kicsi kora óta extrém módon
társaságkedvelő, alig várta, hogy óvodás legyen- el kellett hoznunk a körzetes
óvodából, mert pár hónap után minden reggel sírva könyörgött, hogy ne kelljen
mennie. Ledöbbentem, amikor láttam, hogyan ülnek a gyerekek az asztalnál az
ebédre várva, kihúzott háttal, az asztal alá tett kézzel, rájuk kényszerített
csöndben. A délutáni alvásból csak akkor és az a gyermek kelhetett fel, akit
név szerint szólítottak, és alvás idő alatt nem fújhatta ki az orrát a
kislányom, hogy ne zavarja a többieket. Bármikor hoztam-vittem, mindig az
utasítgató, fegyelmező hangnem szűrődött ki a csoportból. Minden reggel fájó
szívvel hagytam ott a kislányomat, és napközben folyamatosan szorongtam belül,
mert tudtam, éreztem, nem jó kezekbe adtam őt. Ahogy lehetőségem adódott rá, át
is írattam egy másik óvodába, ahová azóta minden reggel örömmel indulunk el,
ahová én is szívesen megyek érte, mert érzem, hogy szeretettel fogadnak
mindkettőnket. Elmondhatatlan az érzés a rossz tapasztalatok után, hogy végre
én is nyugodt szívvel végezhetem egész nap a dolgom, mert tudom, hogy jól érzi
magát a gyermekem. Nemrég anyukám egyik ismerőse írta le nekem anyura emlékezve
az óvodai tapasztalatait, ami a fenti sorok örök érvényű jelentőségét támasztja
alá.
„Anyukád a leányomnak
nagyon kedves óvónénije volt. Az előtte levő évben másik csoportba járt a
leányom és természetesen másik óvónéni volt vele. Minden nap sírva ment
óvodába, egész évben, én meg a munkahelyemre ugyanígy. Év vesztes volt. A
következő szeptember első hetében az udvaron játszottak, amikor érte mentem,
futott felém a leányom és egy perc alatt eldarálta, hogy új óvónénije van, és
Klári néni, és mit játszottak és mit mesélt nekik… Én is nagyon boldog voltam. Beszélgettem
Anyukáddal, elmondtam az előzményeket, megköszöntem, hogy ilyen pozitív
hatással van a leányomra. Ez a szeretet kölcsönös volt. Ezt többször
megbeszélgettük, még évek múlva is, ha találkoztunk. Mindig hálás leszek neki
ezért.”
Ezek a sorok annyira magukért beszélnek, hogy nem is érdemes
magyarázni őket vagy hozzátenni bármit is. Bennük rejlik az üzenet lényege,
amit szeretnék átadni azoknak, akikhez eljut a jótékonysági emlékprogram.
Van valami idézet,
üzenet, amit anyukád adott neked vagy az ovisoknak, vagy a gyerekek szüleinek,
ami szállóige lett azóta, vagy mértékadó jó tanács, amit érdemes követni?
Édesanyámnak minden gyermek egyenrangú és értékes volt, arra
igyekezett koncentrálni, hogy ki, miben jó, sokat dicsért, biztatott, rendkívül
fontosnak tartotta az egyéni bánásmódot. Bármikor tudom idézni kedvenc
idézetét, Henry van Dyke-tól, amit örömmel
és elragadtatással osztott meg velem, miután olvasta, mert teljes mértékben
azonosult a mondanivalójával. Mind a mai napig eszembe jut, ha önértékelési
problémáim akadnának, vagy nincs elég önbizalmam az élet kihívásait illetően.
„Élj a természet adta képességeiddel. Csöndesek volnának az erdők, ha
csak a legtehetségesebb madarak énekelnének.”
Tudsz olyan volt
kollégákról, akik ismerték anyukád munkásságát, akik emlékeznek rá? Mit
mondanak ők?
A volt kollégái közül sokan egyben jó barátnői is lettek,
így mint pedagógust, mint embert, és mint barátot is egyaránt szerették,
tisztelték, de nem is bírom múlt időben mondani ezt, mert az igazi, mély
szeretet nem múlik el, nem válik köddé. Szóval, nagyon szeretik őt, sokat
emlegetik, felidézik kedves szavait, tetteit, és természetesen örömmel üdvözlik
az emlékprogramot.
Ki finanszírozza az adományokat,
kapsz hozzá családi, baráti segítséget?
Igazából szándékosan nem kértem senkitől ehhez anyagi
támogatást, nem bánom, ha csak én finanszírozom a programot, mert így talán még
inkább a magaménak érezhetem az egészet, és valahogy nem is tartanám méltónak a
legkisebb fajta „agitációt” sem ehhez a kezdeményezéshez.
Hogyan tervezed
terjeszteni a kezdeményezés hírét, ki mindenki kap még könyvet? Ki kapott
eddig?
Elsősorban a baráti, ismeretségi körömben terjesztem és
ajánlom fel a könyveket, barátaim, ismerőseim gyermekeinek óvodájába, de
előfordult, hogy csatlakoztam egy-egy felajánláshoz, sorsoláshoz, és én is
ajánlottam fel mesekönyvet óvodás csoportoknak vagy akár kevésbé jómódú
családoknak. Nincs erre kialakított, határozott koncepcióm, nyitott szemmel
járok, és folyamatosan keresem a lehetőségeket az adományozásra.
Bízom benne, hogy bár lassan, de biztosan elterjed a híre és
sok gyereknek és felnőttnek tudok örömet szerezni még a könyvekkel. Ezzel együtt
pedig az én szívembe is örömet hoz a gondolat, hogy „ismeretlen ismerősként”
ugyan, de szeretettel és kedvességgel tekintenek az édesanyám fotóira és a róla
írott sorokra azok az emberek, akikhez eljut a kezdeményezés.
Ui: A "Szerezz örömet!" programnak kivételesen nincs sem weboldala, sem más online felülete, viszont csatlakozni hozzá rendkívül egyszerű: Szerezzünk örömet azoknak, akik szívvel-lélekkel fáradoznak azért, hogy a gyerekeknek jó legyen. Egy szóval mi magunk vagyunk a felület. :)
Comments
Post a Comment