Egy sevillai projektmeeting személyes reflexiója

Grün, grün, grün sind, alle meine Kleider... - Ismeritek ezt a gyerekdalt? Arról szól, hogy a lányok énekelgetik, hogy azért zöld az összes ruhájuk, mert az ő kedvesük vadász. Vagy azért fehér mindenük, mert a párjuk molnár.

Írta: Tóth Erzsébet Fanni

Évszázadokig arra treníroztak minket, hogy szolgáljuk azt a férfiembert, akivel együtt élünk. Magunkat, sőt a magyar nyelvben a nevünket is feladva (ki ne ismerne Varga Istvánnékat vagy Nagy Károlynékat a környezetében) váljunk olyanná, amilyen a legközelebbi környezetünk. Ha az lisztes, akkor fehérré, ha az művész, akkor tarkává.

És erre jön pár rendkívül elszánt kutató, egyetemi oktató és európai uniós projekt szakember, akik azt mondják: bullshit!. Hülyeség! Miért kellene meghasonulnunk önmagunkkal? Miért kellene nőként csak abban gondolkodnunk, hogy beolvadjunk egy eleve adott rendszerbe ahelyett, hogy a sajátunkat alakítanánk ki?

Forradalmi? 2019-ben annyira nem is. És ha az alapoktól kezdjük, az oktatásba építjük bele, akkor talán nem kell évszázadokat várnunk arra, hogy a lányaink ugyanazon munkáért ugyanolyan bért kapjanak vagy urambocsá’ akár a következő Steve Jobs-ok vagy miniszterelnökök is lehessenek.

Az egy évvel ezelőtt útjára indított iFEMPOWER projekt épp ilyen ambiciózus tervekkel vágott bele a nagy munkába, hogy négy európai egyetemen kipróbálja, hogyan lehet vállalkozó szellemet (is) oktatni és gyakoroltatni a női hallgatókkal, hogy mire a szakterületük mestereivé válnak (legyen az pszichológia, marketing vagy fogászat), nekik már ne csak az jusson az eszükbe, hogy (némi túlzástól eltekintve) molnár férjüket követve az összes ruhájuknak fehérnek kell lennie, hanem az is, hogy akár ők is belevághatnak egy saját vállalkozásba.

Hónapokig faggattunk hét európai országban a vállalkozó nőket, ők hogyan élik meg ezt az életformát: milyen kihívásokkal néznek szembe, ki támogatja őket, és ha most vágnának bele, milyen segítséget (tudás, skillek netán pénzügyi) szeretnének kapni. Az eredmények (amelyekről már szóltunk korábban itt) most is arra mutattak rá, amit bár mélyen sejtünk, a mindennapokban mégis gyakran elfelejtünk: nem csak rajtunk, nőkön múlik a dolog.

Más szóval a környezet és mi karöltve tudjuk a változást elindítani. 

Mert bármennyire is nagyot álmodunk, bármennyire is sokat tanulunk és felkészültek vagyunk, a környezetünknek hatalmas szerepe van abban, sikerre visszük-e az életben (definiáljuk bármilyen módon is a sikert.) Mert egyszerre két helyen nem tudunk vezérigazgatókká válni. Ameddig a környezetünk azt várja el, hogy az ágynemű is mindig ropogósra vasalt legyen, a gyerekek barátai is mindig azt kapják a születésnapjukra, amire vágynak, és „persze” nekünk mindig tökéletes legyen a frizuránk is és a mindennapi edzéstől feszes is legyen a testünk, addig tetszik vagy nem, nem fogunk tudni egy magasan profitáló céget egyedül felépíteni és vezetni.

Sevillában, a projekt harmadik állomásán most azért gyűltünk össze, hogy a négy egyetem kiválasztott oktatóit arra készítsük fel, hogyan lehet vállalkozás-elméletet tanítani fiatal nőknek úgy, hogy közben végig szem előtt tartsuk, hogy mennyire más férfiként és nőként vállalkozói hiteltárgyalásra menni egy bankba, és hogy egy hangzatos és látványos üzleti terv, ha nincs mögötte alapos önismeret és hosszútávú (személyes) fenntarthatósági stratégia, akkor bizony mehet a kukába. Izlandon is és Székelyföldön is.

Az 1992-es sevillai világkiállítás szellemvárosában egy tükörrel borított pavilonban ehhez keresve sem találtunk volna jobb helyszínt. A városrészben, amit Spanyolország a világ sztárépítészeinek közreműködésével azért építtetett meg, hogy megünnepelje hajdanvolt dicsőségét (mert Kolumbusz akkor épp 500 éve érte el Amerika partjait és aztán évekig minden kereskedelmi jog ezt a várost gazdagította). A sevilla-i városrészben, amely széles ám ürességtől kongó utcáival, gigantikus beton építményeivel, magányos űrhajójával (!) és kontextusidegen, omladozó Makovecz-tornyaival menthetetlenül szembesít azzal, hogy a felülről jövő, hatalmas pénzösszegekkel támogatott ám valódi tartalmat és hosszútávú víziót nélkülöző projektek csupán két évtized múlva milyen szomorú sorsra jut(hat)nak...

Hogy személyesen mit adott nekem Sevilla? A nemzetközi multiplier event pitcheit és hosszabb előadásait végighallgatva, a 3 napos tréningen képződve elsősorban azt az ismételt felismerést, hogy van értelme grassroot, azaz alulról szerveződő törekevéseket végigcsinálni, amelyek valódi igényekre reagálnak és valódi célokért dolgoznak rövid határidőn belül, pontosan akkor, amikor azokra szükség van. Egy friss, fiatal és kis szervezet tűpontosan tud reagálni, míg egy évszázados múlttal rendelkező  mamut intézményben gyakran a hierarchián belül az információ is elveszik, nemhogy megoldási stratégia és urambocsá’ még megoldás is születne. 

S ha belülről vívódásnak és sziszifuszinak is tűnnek a hosszú hónapok alatt kidolgozott, aztán némileg megfeneklett alprojektjek, aztán a fájdalmas felismerésekből születő újratervezési stratégiák, a mögöttünk lévő közel három év elvitathatatlan eredményeket hozott. Kívülről nézve talán nem olyan gigantikusakat, mint az üres sevillai pavilonok, de a hatásuk (egy Femspace workshopon hallott osztrák továbbképzési támogatás sikeres pályázása vagy egy mentorprogram segítségével megvalósult ország- és szakmaváltás) emberi léptékben mérve hosszútávon egyénileg és családoknak is rengeteget jelentenek.

Továbbá azt, hogy bár a diverzitás a cél az osztálytermekben és a vezérigazgatói posztokon is, szükség van kizárólagos női terekre (is). Nem azért, mert diszkriminálni akarunk bárkit is, hanem azért, mert az emberi élet rendkívül sérülékeny fordulópontjain (mint az új országba érkezés, anyává válás vagy egy hosszabb párkapcsolat felbomlása) szükség van olyan közegre, ahol a nemi szerepeket félretéve, a dzsungel „mindig az erősebb győz, a gyengébb elhullik” törvényeit kizárva megerősödhetünk, mielőtt kilépünk a „való” világba. Ezekben a női terekben ugyanolyan erős támogató hálózatok alakulhatnak ki, mint a focipályán a férfiöltözőben vagy „disznóvicceken” röhögve a hajnalba nyúló vodkázások alkalmával a férfiak között (s amelyek létjogosultságát ugye senki nem vonja kérdőre, mert hát a férfiaknak a kemény munka mellett szükségük van az ilyenfajta szórakozásra is...).

Az iFEMPOWER projekt még két évig folytatódik. Bármennyire is szeretnénk, a projekt vitorlájából sem tudjuk kifogni a résztvevő országokban folyó politikai szeleket (és az általuk a nőket nem mindig a támogató irányba elmozdító változásait), ezért az eredetileg vizionált egységes egyetemi kurzusokat a hosszas, meddő vitáink ellenére valószínűleg másképp valósítják majd meg a budapesti Corvinus, az erdélyi Sapientia, a bécsi Sigmund Freud és az izlandi Bifröst Egyetemeken. 2020-ban, az egyetemi kurzusokkal párhuzamosan indul majd a mentorprogram is, és a legmotiváltabb hallgatókat meghívjuk egy nyári és egy téli egyetemre. De ez már egy következő történet...