Nők a városban... Mi a városban

Tegye fel a kezét az, aki legalább egyszer bosszankodott (na jó, akár hosszan cifrázva szidott mindenkit), amikor a női mosdó előtt kígyózó sorban várakozva a férfiak nevetve mentek el mellette, és egy percen belül már megkönnyebbülve jöttek is ki a kisfiút mintázó ajtón? Vagy az, aki minden bűnét megbánta, mire egy forgalmasabb út egyik feléről a másikra igyekezvén, az aluljáró lépcsőjén először le, aztán felcibálta a téli ruhába öltöztetett, babakocsiban nyűglődő gyermekét, és mindeközben biztos volt benne, hogy nem anya, de legalábbis nem nő volt az átkozott csomópont tervezője!

Írta: Tóth Erzsébet Fanni

Hiszitek vagy nem, vannak nagyvárosok Európában, ahol ezek a problémák nyitott fülekre találnak! És ezeknek a témáknak külön nőügyi osztálya is van az önkormányzaton belül!

Persze nem az égből pottyant oda és nem is sült galambként érkezett sehová! Hosszú évekbe telt, nagyon keményen megdolgoztak érte a helyiek, és máig mindent megtesznek azért, hogy a pénzügyi válságok, az erős megszorítások közepette meg is tudjon maradni és a jövő lányait is szolgálni tudja.

Ezek az európai városok nőügyi osztályai minden évben rendeznek egy konferenciát. Ez a FemCities, amelyre 2019-ben a Femspace is meghívást kapott, mint Bécs város kiemelt jó gyakorlata, vagy ahogy angolul mondják, best practice-e.

A Femspace most igazi kakukktojás volt az előadók között, hiszen a teremben egyedül mi voltunk azok, akik nem egy hatalmas önkormányzat részeként, sokezres költségvetésből működünk. Mi voltunk az egyedüliek, akik alulról jövő szerveződést mutattunk be. A szerepünk éppen ezért is kritikus volt: rávilágítani, hogy bár mindannyian ugyanabban a közegben élünk, és látszólag ugyanúgy a nők érdekében tevékenykedünk, mégis gyakran a más perspektívánkból adódóan teljesen különböző szegmensét érzékeljük csak a (női) valóságnak.

A nap folyamán elkerekedett szemmel hallgattuk, hogy miért tűnnek el kb. 8-9 éves korban a kislányok a bécsi játszóterekről (miközben az ugyanannyi éves fiúk továbbra is aktív testmozgással, társaságban töltik a szabadidejüket a friss levegőn), és mit lehet tenni, hogy a folyamatot megváltoztassuk. Vagy hogyan lehet olyan új utcákat vagy utcai világítást tervezni, ahol éjszaka is mindenki biztonságban érzi magát. De teret kaptak a nők ellen elkövetett erőszak kampányok leghatékonyabb európai példái is, valamint azon nők arcképcsarnoka is, akik éppen 100 évvel ezelőtt nem kevés áldozat révén elérték, hogy ma már nőként is szavazhatunk, és ránk is lehet szavazni egy-egy választás alkalmával.

Bármennyire közhelyesen hangzik is, a város nem női vagy férfi. A városban élnek nők és férfiak, gyerekek és idősek, olvasni szerető, kutyát sétáltató és motorozó lakosok is, hogy csak párat említsünk a rengeteg egyén és csoportosulás közül. Az önkormányzat is akkor működhetne jól, ha minden részleg nőügyi részleg IS lenne. Egy ideális világban a várostervező építészek között nem csak fehér, magasan képzett, autóval közlekedő középkorú férfiak lennének, hanem meghallgattatna az elektromos rollerrel közlekedő kamasz, a babakocsit toló szülő, vagy a megváltozott munkaképességű, bottal közlekedő idősebb ember is, hogy biztosan ne csak lépcsősoron át megközelíthető közlekedési csomópontok vagy egészségügyi központok létesüljenek. De a családon belüli erőszak áldozatait szolgálók között sem csak családanyák lennének, s a pályázatokat kiíró és értékelő osztály, vagy a PR-ért felelős csoport is sokrétű és sokszínű lenne.

Mi a napfényes szeptemberi délutánon azzal zártuk a prezentációnkat, hogy közel három éve „We femspace the space”. Nőivé tesszük a most még leggyakrabban férfias (szakmai) teret, hogy a női részvétel révén aztán a tér végre sokszínű lehessen

Ahogy 3 évesen még nincsenek „fiús” vagy „lányos” hinták, úgy tizenhárom évesen sem feltétlenül kellene, hogy a fiúk 10x akkora teret magukénak kisajátítva, „fiúsnak” titulált sportokat űzzenek, mint a foci és a kosárlabda. Nem kellene, hogy a lányok, más lehetőség nem lévén, a pálya szélére szorulva csendben próbálják az egymással versengő kortársaik figyelmét „lányosnak” mondott módszerekkel felkelteni, és csak a legritkább esetben a teret visszaszerezni. S ahogy a babakocsi útmutatójába sem írják bele, hogy kizárólag anyák tolhatják, a jogosítványon sem tüntetik fel, hogy „nőies” vagy „férfias” eszközre és módon használható, így egy ideális világban sem kellene FemCities, de MenCities konferenciát sem tartani, mert a város mindenkié és mindenkiért lenne.

De ez mindannyiunk felelőssége, amely éppen most, akár nálunk és velünk is kezdődhet el.

Ti mit tesztek?