Ha nem megy, nem kell erőltetni - SoulGym

 „- Komolyan mondom, csak mi lehetünk ilyen hülyék, hogy még a wc ülőkét is magunkkal hozzuk!!!”

Kopogott a fejünkön az eső miközben a csomagtartó maradék hézagjait töltöttük ki dobozos tejekkel, megmaradt takarítószerekkel, összegöngyölt szennyes ruhával, a hálózsákokkal, amiben a barátainknál aludtunk, mert az indulás előtt pár nappal átengedtük a lakásunkat a soron következő bérlőnek, hogy az neki tudjon állni festeni, mielőtt megérkezik a baba.

Írta: Tanczer Viktória

Abban a csomagtartóban minden volt, csak élő liba és demizson nem. Ha német lennék, elegánsan csak azt mondanám, hogy "gyerekkel-tekével" felrakodva vágtunk neki a Bécsbe vezető útnak. De nem vagyok az, így csak azt mondhatom, hogy telepakoltuk a kocsinkat minden sz@rral, amiről azt gondoltuk, hogy kelleni fog a következő pár hónapban, aztán persze kiderült, hogy hozzá sem nyúlunk majd.

Ez a nap volt az, amikor ugyanazzal a dátummal országot és munkaadót váltottam, és amikor megfogadtam, hogy ha megérkezünk az új lakhelyünkre, veszek két cserép bazsalikomot a tavalyi gondtalan nyár emlékére, és nekiállok bikram jógázni. Több tervem nem volt a jövőre nézve.

De hogy is lehetett volna?

Ez a fordulat nem volt megtervezett, hiszen ritkán jön szembe olyan lehetőség, hogy ugyanaz a cég alkalmaz engem és a férjemet, és ugyanazon a napon mehetünk először ugyanarra a helyre dolgozni.

Pelikán elvtárshoz hasonlóan, akkor még nem sejtettem, hogy ez az új város hosszú távra lesz otthonom, ez lesz gyermekeim szülővárosa, hogy itt leszek majd anyuka. Nem sejthettem azt sem, hogy ez lesz az a pont az életemben, ahonnan kezdve, úgy érzem, folyamatos változásban zajlik majd az életem.

Innentől kezdve minden évemre rábökhetném a "panta rhei" mottót, mert azóta nem következett két ugyanolyan esztendő egymás után. Költözés, munka- és országváltás, másoddiploma befejezése, első várandósság, első gyerek, költözés, két év otthon, két év részmunkaidős állás, egy éves tanfolyam, második várandósság, második baba, két év otthon következik épp. Ez röviden az elmúlt hat-hét év, teletűzdelve olyan fordulópontokkal, amikből egy is elég lenne ahhoz, hogy feje tetejére álljon az ember élete.

Mindez persze a lehető legjobban alakult így, ahogy van, de azért elképesztő és elgondolkodtató, hogy mi minden történt velem, csak azért, mert országot és munkát váltottam, mert nő vagyok és anya is lettem.

Ezek tetejében ott van még ráadásul az ember egója is, ami némelyeket nem hagy békén, ami hajt előre, mintha muszáj lenne mindig valamit csinálni az egyébként is évről évre sokasodó feladatok mellett.

Hányszor, de hányszor megfogadtuk a férjemmel, hogy nem, többet nem iratkozunk be semmi suliba, nem megyünk új helyre lakni, nem váltunk munkahelyet. Csak azért sem! Aztán mégis bekúszott az életünkbe egy-egy suttyomban elvégzett online kurzus, egy újabb költözés, egy kis továbbképzés itt, egy szakmailag jobbat ígérő munka ott, és olyan önkéntes feladatok elvállalása, mint női egyesületek blogjának írása a magamé mellett. Ha meg már ilyen sok örömem van az írásban, akkor miért ne végeznék el még egy tanfolyamot ezzel kapcsolatban arra az esetre, ha valamikor munkát szeretnék váltani és komolyabban ezzel szeretnék foglalkozni... never ending story...

Sokáig ostoroztam magam amiatt, hogy "Miért nem bírok soha megülni a seggemen, miért kell nekem mindig munkára fogni magam?!" Más csak dolgozik, meg elvan otthon, lazít, élvezi az életet, miért tanulok mindig valamit, vagy választok olyan határidős hobbit, mint a blogolás, ahol napról napra kell az embernek foglalkoztatnia saját magát?

Két éve aztán rám talált a megoldás.

A tizedik házassági évfordulónkra kaptam a férjemtől egy csodaszép, picike életfa medált. Nem a szimbólum miatt adta ő, ahogy én sem neki a pöpec bordeaux-it fa mintás etikettel, hanem azért, mert mindketten szeretjük a természetet, szeretünk erdőben, fák között lenni. Agyaltam egy darabig, hogy miért ez a vonzódás a fákhoz, aztán rájöttem: a folyamatos növekedés, a fejlődni vágyás egyszerűen mindkettőnkbe belénk van kódolva.

„Nos - gondoltam magamban - ha már ez kiderült, akár abba is hagyhatom, hogy behúzott kézi fékkel akarjak mindenfele száguldozni. Hiszen úgysem tudom visszafogni magam, a fejlődés nem állhat meg, akkor minek kínlódok és minek akarom kis sámlira leültetni magam?”

Ezt a gondolkodást elkezdtük egy ideje családi szinten gyakorolni, mert nem csak én járok ebben a cipőben. Próbáljuk levetkőzni a korábbi leterheltségből adódó "sohatöbbé"-korlátokhoz való ragaszkodást. Elvégre azóta már kipihentük a fáradalmakat, jobban mondva: lett újabb kihívás, ami elterelte a korábbi fordulópontokról a figyelmet.

A további tanulás, vagy egy ambiciózusabb munka kapcsán már nem a "Most már elég!", hanem a „Ki, hogy ha nem mi!” a mantra, és ha nagyon kell, megjutalmaznánk magunkat például azzal, hogy kiszervezzük a takarítást, vagy baby sitter segítségével szabadítunk fel időt. Hiszen nem szégyen az, ha az ember be akar úszni centerbe és ahhoz segítséget ad magának. Inkább elismerésre méltó, hogy mindezt véghez akarja vinni.

Mondták már valahol, hogy a változás örök. És tényleg: ha nem lehet, nem kell ellene kapálózni!

(A szöveg a 9. Terézanyu pályázatra készült "Változás" témában.)