Szorgalom, kitartás és egy mentor - a Mentorprogram (egyik) sikertörténete

Mindig is ki szerettem volna próbálni, hogy milyen külföldön az élet, de nagyon sokáig csak álmodoztam róla. 2015 tavaszán egy friss kapcsolatban éltem, boldog voltam, jó munkám volt, sok-sok új ember és barát vett körül az egy évvel korábban, levelezőn megkezdett jogi tanulmányaimnak köszönhetően, és mégis azt éreztem, hogy nem szeretnék tovább Magyarországon élni. Felvetettem a kedvesemnek a külföldre költözés ötletét, aki szerencsére nyitott volt rá. 

Írta: Somogyi Viktória

Ezért megállapodtunk abban, hogy nézzük meg, találunk-e munkát. Nagyon gyorsan megkaptuk rá a választ, ugyanis a párom az első megpályázott állást el is nyerte, így júniusban kiderült, hogy akkor augusztus közepén új életet kezdhetünk Bécsben. Gondolom, senkinek nem lesz újdonság, hogy milyen sűrű időszak következett, amikor párhuzamosan kellett felszámolni az otthoni és megtervezni az ausztriai életünket.

Nagyon boldogan és pozitívan vártam ezt a változást, hiszen eleve az én ötletem volt a költözés. Azt gondoltam, hogy van egy diplomám (és folyamatban van a második), munkatapasztalatom és nyelvtudásom, így könnyen fogok én is munkát találni. Nem így lett. 😃

Kiderült, hogy a diplomám és a nyelvvizsga-bizonyítványom ugyan nagyon szépen csillognak, csak épp senkit nem érdekel egészen addig, amíg nem tudok magabiztosan megszólalni. És én nem tudtam. Önbizalom, ismerősök nélkül és egy pocsék önéletrajzzal próbáltam munkát találni. Hétről hétre adtam lejjebb a megpályázott pozíciók színvonalából és még csak elutasító válaszok sem nagyon érkeztek egészen decemberig, amikor egy múzeumból felhívtak, ahova takarítókat kerestek. 

A személyzetért felelős férfi jogász volt, és amikor meséltem neki a tanulmányaimról, megkönyörült rajtam és felvett. És bár ez a munka a takarítói munkák ötcsillagos változata volt, mégis rettenetesen szégyelltem magam. A családomon kívül hónapokig nem mondtam el senkinek, hogy milyen munkáért kapom a fizetésem, sőt van, akinek még utána sem. Miközben Magyarországon továbbra is sikeresen haladtam az egyetemen, barátok és család vett körül, Bécsben egy újabb külföldiként mások után takarítottam a koszt, miközben nagyon sajnáltam magam.

Mégis úgy alakult, hogy majdnem 3 évig maradtam, hogy miért? Mert aztán megértettem, hogy egyáltalán nincs miért szégyellnem magam egészen addig, amíg tisztességesen dolgozom, bármilyen munka is legyen az. Mert egy nagyon érdekes, nemzetközi csapat dolgozott a múzeumban: többek között volt argentin, koreai, csecsen-muszlim, grúziai kollégám is, akiktől rengeteg tanultam és tapasztaltam a világról, és mert ott találkoztam egy magyar lánnyal is, aki azóta nagyon kedves barátnőm lett és rengeteget köszönhetek neki. Mert közben megtanultam végre tényleg magabiztosan idegen nyelven kommunikálni és másokat is megérteni. És mert a 4 napos, flexibilis munkarend mellett meg tudtam oldani, hogy minden vizsgámra felkészüljek és hazautazzak, és mert - ne legyünk álszentek – a 4 napos, múzeumi fizetésem több, mint a duplája volt az otthoni „nagyon fontos” jogi asszisztensi munkámnak.

Nem volt mindig egyszerű, nem szerettem minden pillanatát, minden jól megalapozott indok ellenére sem tudtam nagyon büszke lenni erre az állásra, mert mindig reméltem, hogy ennél több van bennem és ennél többre lehetek képes. És mégis évekre ott ragadtam, annak ellenére, hogy a párom és a szeretteim folyamatosan unszoltak a munkakeresésre. Elvileg én is szerettem volna váltani, ez mégis kimerült abban, hogy évente maximum 5 állást megpályáztam, amikre aztán persze nem vettek fel. Én igazán nem hittem abban, hogy egy ilyen pozícióból még van kiút. Azt gondoltam, hogy ilyen csak a mesékben létezik, de biztosan nem a való életben.

Aztán úgy alakult, hogy nagyjából egy időben végeztem el az egyetemet, és lett elegem egy kiállhatatlan kolléganő viselkedéséből így felmondtam, és jelentkeztem egy bérelszámolói tanfolyamra. Azt éreztem, hogy hiába a magyarországi közgazdász és jogász diploma, egy osztrák papírral sikerül majd az áttörés. Egy olyan szakmát választottam, ami kicsit gazdaság és kicsit jog, és amiről az a hír járta, hogy nagyon nehéz, ezért aki el tudja végezni, utána biztosan talál munkát is.

Ebben az időben, 2019 őszén hirdette meg a Femspace a harmadik mentor programját, amire egyből azt éreztem, hogy jelentkeznem kell. A környezetemben senki nem értette, hogy minek, hiszen addigra a legfontosabb lépéseket már megtettem az előrébb lépés érdekében. Én mégis azt éreztem, hogy itt most dolgom van. Persze jó sokáig halogattam, így olyan későn jelentkeztem, hogy az sem volt biztos, hogy lesz olyan mentor, aki a speciális helyzetemen segíteni tud.

Végül Marton Krisztina lett a mentorom, akiről az első találkozásunk után tudtam, hogy a leges legjobb kezekbe kerültem. Meghallgatott, elmondta a véleményét és megkezdtük a közös munkát és én semmi mást nem tettem, minthogy elvégeztem a feladatokat, amikre ő megkért.

Lett új önéletrajzom szép új fotóval (köszi Sárfi Niki 😃), új motivációs levél, lett új rendszer a munkakeresésemben és begyakoroltuk az állásinterjúk lehetséges kérdéseit és fordulatait Skype-on, telefonon és személyesen is. A filmekben most jönne az a rész, hogy az első megpályázott állást elnyertem és az egész cég meghajlik a lábaim előtt. Nem így történt, de azért az első fele a mondatnak majdnem stimmel: elküldtem vagy 40 pályázatot, volt pár telefonos interjúm, majd végül lett egy igazi állásinterjúm 2019 februárjában és az első személyes interjúm után 2 nappal visszahívtak és felvettek. 2019 február 28-ig tartott a tanfolyamom és március 01-én kezdtem 

a közlekedési (azóta klímaügyi) minisztérium egyik leányvállalatánál, HR és jogi asszisztensként.

Lassan egy éve, hogy megtörtént a nagy váltás, azóta túl vagyok egy előléptetésen is, de azért az első időszak nem volt egy sétagalopp, sőt még ma sem az.  Még mindig nagyon sokat kell tanulnom, dolgoznom, küszködnöm, mégis úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Ebben pedig óriási szerepe volt a mentorprogramnak és legfőképpen Krisztinának, aki a gyakorlati tudásán kívül adott még valami nagyon fontosat: hitt bennem, és ezáltal én is elkezdtem hinni magamban.