Városi rókák Könyvajánló

Írtak egy könyvet a nemzetközi karriert befutott (majd az ereszcsatornákon leereszkedő) politikus "példaképeink" sötét titkairól! És egyben írtak egy könyvet rólam és a környezetemről! Klára vagyok én is és még sok százan körülöttem a bécsi magyar valóságomban, aki a férjét (és annak álmát) követte, és aztán egy kívülről tökéletesnek látszó légüres térben rá kellett jönnie, hogy az élete és a párkapcsolata zátonyra futott. 

Írta: Tóth Erzsébet Fanni, Képek forrása: duricakatarina.com

A karjai ringatnak, a mellei táplálnak, a feje...az esze...azonban a határon túl maradt, és az új környezetben nincs is igazán vevő a szabad bölcsészekre. Az egykoron kemény munkával megszerzett diplomák, a bimbózó szakmai életút, a kreatív gondolatok...azokat rég megölte a „nyugati jólét”, és az aranykalitkában percről-percre kevesebb a még belélegezhető levegő. 

 És írtak egy könyvet a gyerekkorom barátnőiről, és azok szüleiről. Meg arról a szlovákiai magyar vidékről, amely a dombjaival, kertjeivel vetekszik Toszkána szépségével, de ahonnan a fiatalok fejvesztve menekülnek, mert nincs munka, ami van, az meg csak arra elég, hogy az ember éhen haljon belőle... A vidékről, ahol Andreához hasonlóan minden éjszaka álmaimban járok, mert a szívem egy részét, a számomra legfontosabbakat ott hagytam. Timihez hasonlóan láttam én is a házunk előtt dübörögni nagy fekete autókat. Láttam az őket vezető izomembereket, akik a gyors meggazdagodás lehetőségét jelentették akkoriban, és ismertem azokat a csinos fiatal lányokat is, akiket táncolni és pénzt keresni küldtek a szüleik kínosan elkerülve a kérdést, mivel is keresik ott a kenyérre valót. 

Három fiatal nő szerepel a regényben, s bár három külön néven jelennek meg, ők hárman mégis egyek. A sodródó, kiszolgáltatott, huszonegyedik századi európai köntösbe bújt és háttérbe szorított kisebbség (?), amely anyagi helyzettől, diplomák számától és lakhelytől függetlenül ugyanazt a harcot vívja... 

Markában vannak ők egy mérgező rendszernek, amely egy ideig kedve szerint használja, aztán eldobja őket. Ami ellen, ahogy a regényben is, ideig-óráig fel lehet venni a versenyt, de a pince sötétsége, ahogy a szállodák csalóka csillogása is megöli előbb-utóbb a lelket. A kihasználóét és a kihasználtét is, Szent László és a kun lány óta évszázadokon át ugyanazon a módon. 

 Andreával együtt érzek, amikor egyedülálló anyaként olyan döntést kell meghoznia, amit egyetlen anyának sem lenne szabad. A szívem szakad meg, amikor a gyermeke elé áll, hogy elmondja neki a gyerekfejjel felfoghatatlant. Le kell tennem a könyvet, nem tudok tovább olvasni. Sirok...mert Andrea én is vagyok. Aztán lapozok tovább, mert nem lehet, hogy ne legyen megoldás! Andrea megoldotta korábban is, most is meg fogja találni a módját, ahogy elég pénzt tudjon gyűjteni, hogy el tudja tartani a kisfiát. 

Klárára van, hogy felnézek, amiért a gyerekei menedzselésének rutinjába szorult életében nem adja fel és folyton keresi a helyét. Üdítőnek hat, amikor előáll az ötlettel, hogy kell valaki, aki leveszi a válláról a főzés-mosás-takarítás körforgásának brüsszeli átkát. Ő én leszek, amikor járja a csillogó utcákat, és gondolatban mégis a csallóközi nagyanyja hangját hallja, ahogy tudja, büszke lenne rá. Aztán gyorsítok az olvasással, mert tudom milyen unalmas tud lenni a nyugat-európai magyar rendezvények állandóan ugyanarról szóló üres locsogása. Érzem a cipőjének a szorítását és a bor fanyar izét is a számban, amikor a regényben a magukat fontosnak vélő emberek társaságában Klára már a kijáratot kémleli... 

És jól ismerem Timit is. A féltestvért, akit nem akartak, de befogadtak. A lányt, akinek a magánya és a kiszolgáltatottsága szinte a sejtjeibe van kódolva. Aki titkát görcsösen takargatva sodródik, és mindig azt a szeretetet véli csalóka reménysugárként felfedezni az autóból hozzászóló furcsa nevű idegenben, a drága ajándékokban, aztán a fenyegető féltékenységnek álcázott bűncselekményben is, amit gyerekkorában nem kapott meg, és nem is fogja talán már sohasem.

Durica Katarina ezzel a regényével ismét fantasztikusat alkotott. Az írás már az első oldalon beszippant, nem enged, visz magával. Egy pillanatra sem untat. Olvasni akarom tovább és tovább. Van, hogy a sarokba hajítanám a könyvet, és kiabálnék hangosan, hogy Timi Gömörben is meghallja és nyissa ki végre a szemét, mert életveszélyes helyzetbe sodródik. Van, hogy a szívem összeszorul, mert szinte tapinthatóvá válik az, hogy valami hiányzik, és azt a valamit úgy sejtem senki és semmi nem fogja tudni pótolni. Az írónő úgy használja a szavakat, hogy szinte vele együtt lépdelünk az eurokraták városában. A brüsszeli szél és eső Bécsben olvasva is borzongat. Gyöngyözik a tenyerem, hevesen dobog a szívem és azt gondolom, édes jó Istenem, add, hogy legyen kiút, add, hogy legyen megoldás...

A városi rókák, mint ahogy Durica Katarina Rendes lányok regénye nem az az olvasmány lesz, ami könnyű álmot ígér. Ez a könyv napokig az olvasóval marad. Hol Andrea, hol Timi, hol Klára (és a közvetlen környezetükben élő európai politikusok) sorsa bukkan majd fel olyan sokunk számára napi rutinnak számító jelenetek közben, mint a gyerekekkel átvirrasztott éjszaka után a kora reggeli vekker csipogása, a vasalt ingét magára húzó, frissen borotválkozott férj munkába indulása vagy a távolban élő családtagjainkért való aggódás. És ennek a napokban megjelent könyvnek ez a legerősebb oldala: mindennapi és aztán extrém helyzeteket párhuzamosan bemutatva kristálytisztán tükrözi és tárja elénk azt, amit akár külföldre szakadt „jólétünkben”, akár otthon maradt családtagokként mi nem szeretünk tudatosítani. Lerántja a leplet azokról a féltve őrzött titkainkról, amelyekről, ahogy a regénybeli Timi és Andrea is, rettegünk, hogy kitudódnak. Pedig a titkaink alapjaiban határozzák meg azt, akik vagyunk, és ha a tőlünk elvárt látszathoz ragaszkodunk, zsarolhatóvá és végtelenül kiszolgáltatottá válunk a szülőföldünkön és a messzi Brüsszelben is...

Durica Katarina ebben a regényében is kínosan-gyönyörűen festi le azokat az érzelmeket, amik bennünk is mélyen dolgoznak, de amik kifejezésére nekünk eddig még nem voltak megfelelő szavaink. És végeredményben, bár sokan és nagyon szeretnénk, mégsem kínál tálcán olcsó megoldást. Helyette katalizátorként hat. Szembesít és kinyitja a szemünket a nappalijainkban is jelen lévő erőszakra, az üres csillogásra, a gyerekkori szomszédainkat és a példaképnek kikiáltott vezetőinket is behálózó emberkereskedelemre. De emellett sokkal többet is tesz: mondatról-mondatra vezet rá minket a lakóhelyétől megfosztott, falat kenyérre, hasonszőrű társai társaságra és szeretetre vágyódó városi róka mivoltunkra, a bűnös és az áldozat testünkben-lelkünkben élő már-már feloldhatatlannak látszó ellentmondására, és számtalan önmagunkkal és értékrendünkkel kapcsolatos megválaszolásra váró kérdésre sarkall minket.