Te sem szeretsz hibázni? Pedig érdemes!

Mikor az érettségi előtt nyelvvizsgára készültem, az angol tanszék nyelvvizsga központjának az ajtaján egy Samuel Beckett idézettel találkoztam. „No matter, try again, fail again, fail better.” Vagyis: „Akárhogy is: próbáld újra, hibázz újra, hibázz jobban.”

Írta: Tanczer Viki

Ez volt az első olyan gondolat, mely új megvilágításba helyezte a hibázást a számomra. Persze ez akkor nem volt opció, hiszen a legkevésbé sem akartam volna megbukni a vizsgán, de volt valami felszabadító benne, hogy végül is miért ne lehetne többször is hibázni. A jobban hibázás gondolata pedig annyira abszurdnak tűnt, hogy legszívesebben felnevettem volna, ha nem tartottam volna attól, hogy még egy negyedévnyi felkészülés és tanulás vár rám, ha nem sikerül a nyelvvizsga.

Az egyetemi évek alatt aztán többször is volt szerencsém megfordulni a tanszéken, többször szembejött az idézet az ajtón, és mivel nyilván engem se került el egy-egy pótvizsga, rá kellett jönnöm, hogy muszáj egy kis teret engedni a hibázásnak, és tudni kell azzal is kezdeni valamit, ha újra neki kell futni egy megmérettetésnek.

A későbbi években aztán már magamtól is kitaláltam, hogy nem lehet egy hibán sokáig rágódni, meg kell tanulnom megrázni magamat (ilyenkor jön ugye a „feláll, koronát megigazít és továbbvonul” taktika), még akkor is, ha a főnök azt a keretet szabja, hogy „failure is not an option”, azaz „a hiba nem opció”.

De akkor hol itt az igazság? Szabad vagy nem szabad hibázni? És mi van azokkal a véleményekkel, melyek szerint szükséges a hibázás?

Hibázni tessék!

Pár éve egy Coursera kurzuson vettem részt kreativitás és innováció témában. Rögtön az első órák egyikén az volt a tananyag, hogy tanuljunk meg hibázni. Innovációs workshopok témája szokott lenni, hogy mindenféle barkács anyagokból egy eszközt/prototípust kell fejleszteni. A kurzus során nekem az feladat jutott, hogy ássam elő a létező összes lábbelit a lakásban, és azokból építsem meg a legnagyobb tornyot, amit csak tudok, majd küldjek róla fényképet. A folyamat természetesen sok hibázással járt, többször újra kellett kezdeni az egészet, míg végül elkészült a nagy mű. A professzor ezzel igazából nem csinál mást, csak hozzászoktatta a hallgatókat ahhoz, hogy a hibázás szükségszerű velejárója a fejlődésnek, az innovációnak és igazából minden tanulási folyamatnak, ezért bizonyos keretek között teljesen felesleges tartani tőle, hiszen a hibázás által csak jobbak lehetünk.

Nagyon szemléletes volt az a kutatási eredmény is, amit motivációként említett meg. Pszichológiai mérések szerint, ha egy kisgyerek járni tanul, óránként átlagban 17-szer esik el. Ezt minden anyuka/apuka olvasó szorozza fel akkor a gyermeke napi ébrenléti idejére és arra a jó pár hónapra, míg a kicsi összkerék-meghajtásról két lábra vált. Így megkapjuk azt az igen magas számot, ahányszor gyermekünk elkedvetlenedhetett volna és a kudarc miatt feladhatta volna a további próbálkozást. Az estek legnagyobb részében viszont a kicsik addig próbálkoznak, míg sikerül elindulni, és valószínűleg nem gondolkodnak utólag túl sokat a dolgokon.

Így hát nekünk felnőtteknek sem marad más hátra, minthogy szembenézzünk a hibázástól való félelemmel és elkezdjük felgöngyölíteni magunkban, hogy miért is fog el bennünket rögtön valami rossz érzés, ha a kudarcainkról esik szó. Honnan jön ez? Van alapja? Szükséges a fejlődéshez, vagy egy szükséges rossz, amit ki kell küszöbölni minden áron?

A hibakerülés művészete és ellenszerei

A Psychology Today cikke szerint mindenki utál hibázni, de sokan vannak, akiknél a hibázás elkerülésére való törekvés egyszerűen megöli a motivációt és igazából a saját maguk sikerét szabotálják. Hogy hogyan?

• Elkezdenek kételkedni a saját képességeikben, készségeikben, vagy azon aggódnak, hogy mit fog szólni a többi ember, ha belekezdenek valamibe.
• Aggódnak, hogy ha hibáznak, mások nem tartják őket majd érdekesnek, vagy hogy csalódást okoznak azoknak az embereknek, akiknek a véleménye fontos a számukra, ezért inkább nem állnak neki a dolgaiknak.
• Előre szólnak, hogy nem számítanak sikerre, ezáltal alacsonyabbra teszik a mércét maguknak és hallgatóiknak is.
• Kevésbé fontos dolgokat előre sorolnak, hogy azok háttérbe szorítsák azokat a teendőket, melyeket igazán lényeges lenne megtenni, hogy megvalósítsák a terveiket.
• Az utolsó előtti pont nagyban összefügg a halogatás művészetével, amit addig lehet űzni, míg, hogy hogysem, nem lesz idő véghezvinni az eredeti elgondolást.

Szerencsére a Forbes egyik cikke azért „ellenszerrel” is szolgál az ilyen problémákra és 5 stratégiát ad a kezünkbe, mellyel gatyába rázhatjuk magunkat, ha azt vennénk észre, hogy inkább elkerüljük a dolgok kivitelezését, csak hogy ne kelljen a hibázás lehetőségével szembe nézni.

A célok átformálása: a kitűzött célok között szerepeljen mindig a tanulás is. Így ha kudarcot vallunk, akkor legalább a tanulás, mint kitűzött cél teljesül és a frusztráció vagy a düh helyett valamelyest elégedetten nézhetünk a tükörbe. A legegyszerűbben Hosszú Katinka fogalmazta meg ezt a gondolatot: „Vagy sikerül valami, vagy tanulsz belőle.” Tehát így, vagy úgy, de elérünk legalább egy dolgot a tevékenységünkkel. Ennyire egyszerű. J

Az akadályok elképzelése: 2011-ben főiskolai hallgatókkal végeztek egy kísérletet, mely során az egyik csoportnak el kellett képzelni, hogy a következő hét milyen nagyszerű dolgokat tartogat a számukra, míg a másik csoportnak egyszerűen le kellett írni minden gondolatot, ami a következő héttel kapcsolatban megfogalmazódott bennük. Érdekes módon, az első csoport kevésbé volt motivált, valamint kevesebbet teljesített, mint a kontrollcsoport. Miért lehet ez?

A kutatás szerint a pozitív gondolkodás önmagában nem elég. Akkor lesz hatékonyabb az ember, ha a pozitív gondolatok mellett a lehetséges nehézségeket, kudarcforrásokat is figyelembe veszi, és azokat tudatosítja magában. Érdemes hát elképzelni egy szituációt, amikor tartunk attól, hogy hibázunk. Képzeletben megélhetjük a kudarctól való félelmet, de aztán mellé képzelhetjük azt is, hogy hogyan győzzük le a nehézséget és hogyan lépünk tovább.

A történet leleplezése: Ha egy hibát nagyon a szívünkre veszünk, akkor azt a legtöbbször összekötjük egy magunkról alkotott nagyobb történettel. Elég egy kisebb fiaskó és rögtön ott áll mögötte a kreált sztori, hogy „nem vagyok elég jó…”, „sosem leszek sikeres…”, „a munkatársaim elviselhetetlenek…”.

Ha nagyon magunk alatt vagyunk érdemes megvizsgálni, hogy van-e a tényeknek köze ahhoz a „monster” történethez, amit esetleg indokként hozunk fel. A cikk hoz is egy példát: Ha a tények azt mutatják, hogy pl. kevesebb bevétele lett a vállalkozásnak a tervezettnél, akkor esetleg odakerül mellé a sztori, hogy „Apám mindig is megmondta, hogy semmire se viszem majd. Egy lúzer vagyok...”. Ha szembenézünk az ilyen gondolatmenetekkel, akkor észrevesszük, hogy azok csak történetek, amit ráadásul mi magunk újraírhatunk és kiegészíthetünk azzal, hogy „Igen, hibáztam, de tanultam belőle és továbblépek”.

Kérdezd meg magad: A hibázásra adott legjobb reakció az, ha feltesszük magunknak az alábbi 3 kérdést:

• Mit tanultam a szituációból?
• Hogyan fejlődök ez által?
• Milyen haszonnal járt a hibázás?

Ez utóbbi egy elég nagy feladat lehet, főleg egy gödör legalján ülve, de megéri ezen is elgondolkodni, mert lehet, hogy újabb megoldásokra, lehetőségekre derül fény.

A félelem beengedése: Sokan inkább megbénulnak a félelemtől, mert nem szeretik ezt az érzést, és megpróbálják teljesen kiiktatni. Pedig ha megengednék maguknak, hogy átéljék a félelmet, akkor kiderülne, hogy ez az érzés jön és megy. Így a szituáció rögtön kezelhetőbbé válik, és nem kell, hogy ez sarokba szorítsa az ambíciókat.

Ti hogyan küzdetek meg a kudarctól való félelemmel? Szívesen olvassuk a kommentjeiteket, vagy gyertek el a november 8-ai „Akkor jó ötletnek tűnt...” c. rendezvényünkre és vesézzük ki együtt a témát.

Információ és regisztráció: https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSdcRQPRjHDpaxXNYsdl-h-IEWzWu22GHGVE3Z-uDK3bkfYn0A/viewform