KUTYAKÖTELESSÉG – ÉLETMESÉK

A tudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan betegsége egész testét extrém érzékennyé teszi, mely depresszióval társul. A kutyák egyfajta terápiát jelentenek. Akik miatt érdemes minden nap talpra állnia.  

Írta: Tóth Kinga
Szerkesztette: Tanczer Viki

Egy Bécshez közeli kisváros hatalmas udvaros családi házába hívogat Helena, ahol egy 6 hetes leírhatatlanul édes beagle baba: Mozart, megszámlálhatatlan játék, valamint  további 13 kutyus vár. Egy valóságos sereg. Fiatalok, öregek. Belőlük csupán 4 tenyésztésben lévő szuka, de Helenának és férjének egyformán kedvesek mind.  9 éve tenyésztenek, az első „saját” kölyök 2 nappal az esküvőjük előtt született.

Helena nyughatatlan típus. Olyan, aki sehol nem tudott igazán gyökeret ereszteni, nem tartozott sehova, mindenhol kívülállónak érezte magát. DE! soha nem félt kommunikálni, ez segítette tovább a legnagyobb nehézségeken is. Hat nyelven beszél,  bár állítja nem erőltette meg magát soha ezen a téren, ”csak” a körülmények és valószínűleg a nyelvtehetsége segítette.

- A Vajdaságban nőttem fel, viszontagságos családi háttérrel, egyedüli gyermekként. Apám mindig rengeteget dolgozott, és igyekezett mindent megteremteni, édesanyám viszont sosem dolgozott, a külsőségeknek élt, neki csupán a látszat számított. Közben külön utakon járt, amik számomra évekkel később váltak világossá. Családi viszályok, többszöri költözés tarkította gyerekkoromat. Sokat köszönhetek az idegen nyelvek ismeretének. Bár iskoláimat magyarul végeztem és otthon is magyarul beszéltünk, de természetesen a szerb nyelv kötelező volt. Mivel  apai nagymamám horvát volt, így ez a nyelv is gyerekként hamar rám ragadt. Ehhez jött a hosszú nyarak alatt könnyen, játékosan megtanult német nyelv, mikor nagyszüleimet látogattam, akik vendégmunkásként Németországban dolgoztak. Később az angol-németes gimnáziumi évek alatt ösztöndíjjal Franciaországba kerültem, francia nyelvismeret nélkül, egy pár magánórával a hátam mögött. Egy újabb nyelvtudással, pozitív élményekkel és egy francia irodalomból letett érettségivel tértem haza – meséli, miközben a kutyusok rendre megszakítják beszélgetésünket hogy a közelünkbe férkőzzenek, semmiképp sem kimaradva a történésekből.

Állandó mozgásban

Mikor kitört a délszláv háború, a család érezte, mennie kell. Helena édesapja Németországban próbálkozott, míg a család többi tagja ingázott.  De sajnos 2 év után sem tudtak letelepedési engedélyt szerezni, mert a hivatalos álláspont szerint a szerb területről jövőket nem fogadták be. Újabb lehetőségként, magyarként, Magyarország kézenfekvő választás volt. Egy baráti kapcsolat révén Miskolcról sikerült meghívó levelet szerezni. Annak  ellenére azonban, hogy magyar ajkúak és nem menekült, hanem bevándorlási státuszuk volt, mégis megalázó procedúrán mentek keresztül. A hónapokig tartó bürokratikus eljárás alatt sokszor hosszú órákat álltak sorban, HIV teszten estek át,  bizonygatták magyarságukat, megfelelő anyagi hátterüket és hogy van, aki felelősséget vállal értük.

-  Nagyon nehéz évek vártak rám. Az általános iskola 7. osztályába érkeztem és bár nagyon jó tanuló voltam, meg kellett küzdenem a kirekesztés érzésével. Folyamatosan mobbingoltak, hiszen tájszólással beszéltem, valamint az orosz nyelv alól is felmentést kaptam, mert soha nem tanultam előtte. Irigyek és gonoszkodók voltak az osztálytársaim, amit tinédzserként rettentő nehezen éltem meg. Éreztem változtatnom, változnom kell, hogy befogadjanak.

Helena igyekezett gyökeret ereszteni,  a vajdasági létet levetkőzni, elvetni magától. Évekig nem is látogatott vissza a szülőföldjére...  A tinédzser évek viharai után a francia ösztöndíj hozott enyhülést. Mikor visszatért Magyarországra, származása többé már nem volt  téma.

Fényes jövő?

A gimnáziumi évek után az álmait követve, hogy diplomata váljék belőle, a Nyíregyházi Főiskola nemzetközi kapcsolatok szakára jelentkezett. 2 év után nagy lehetőséget kapott. Egy párizsi egyetemmel való cserediák kapcsolat révén 4 diák fél éves ösztöndíjat nyert. Helena volt az egyikük.

Nem csoda hát, hogy ezt követően, nyári gyakorlatait a Külügyminisztériumban végezhette, de a diploma megszerzése után mégsem akart a Külügybe menni dolgozni.

– Rájöttem, hogy a megfelelő háttér nélkül nincs kiküldetésre lehetőségem. A végtelenül unalmas munka, csak papír és akta rakosgatás pedig nem jelentett szellemi kihívást számomra.

Pont ebben az időben azonban Magyarország csatlakozott az  Európai Unióhoz. Hatalmas lehetőség kínálkozott ezzel Helenának. Friss diplomásként felvételizett egy brüsszeli állásra, de 3 ponttal lemaradt róla. Összedőlt a világ. Egy álom szertefoszlott. Nem akart többé Magyarországon maradni. Kapóra jött az ausztriai transzport menedzser állás, amihez lakást is intéztek neki munkaadói, a jó fizetés mellett. Persze semmit nem adnak ingyen. Kőkemény munka várt Helenára, egy biztos, dolgozni megtanult. Habár az állás jó ugródeszkának bizonyult, mégis, mikor 2,5 év után végre állandó munkavállalási engedélyt kapott, rögtön váltani akart.

- Az újabb német cégnél a közép-kelet európai szekció menedzsment vezetője lettem. Felépítettem a céget Magyarországon, amelynek aztán ügyvezetőjévé neveztek ki. Emellett a horvát és szlovén céget is vezettem. Lubickoltam a sikerekben, rengeteget utaztam, alkalmazottaim voltak.  Nagyon jó évek voltak ezek - meséli mosolyogva, csak úgy sugárzik róla a büszkeség. Azonban, mikor senki nem számított rá, jött a fekete leves. A holland területi főnököt és a magyar ügyvezető kollégáját sikkasztással lebuktatta, majd elbocsátásuk után utóbbinak a munkáját is átvette.

- 2 éven keresztül beleöltem minden időmet, energiámat a cégbe, de nőként túl hamar, túl gyorsan, túl magasra jutottam...

Ahelyett hogy elismerték volna, 3 év után, az után hogy felépítette Magyarországon a céget, egyik reggel arra ment be Helena a munkahelyére, hogy bemutatták neki az új igazgatót, akit a háta mögött vettek fel. Vagyis fölé helyeztek a rangsorban egy férfit, azzal az indokkal, hogy több tapasztalattal rendelkezik, mint Helena. 3 hete volt, hogy átadja a munkáját. Padlóra került. Idegösszeroppanás, orvos, betegállomány. Nem tudott megmozdulni, nem tudott és nem is akart bemenni a munkahelyére, besokallt.

- Mindeközben családi problémák is adódtak édesanyámmal. Mondhatjuk úgy, hogy ő "életbiztosításnak" nevelt - a gyerek tanuljon, dolgozzon és teljesítsen maximálisan, és kötődjön hozzá feltételek nélkül. Olyan szinten, hogy miután édesapám hosszú évek szenvedései után végül különvált tőle, édesanyám rám telepedett és majdnem 30 évesen, amikor pont a szakmai mélypontra kerültem, akkor kezdett el pszichikailag a legjobban padlóra tenni, öngyilkossággal zsarolni és magához láncolni. Így konkrétan nem maradt más út, százszázalékosan le kellett választanom magamról. Ahhoz, hogy én meg tudjak maradni, még ha sérült lélekkel is...

Nézem Helenát és egy rendkívül bátor nőt látok. Hogyan lehetett ezt túlélni? - kérdezem. - Úgy két hét telt el az idegösszeroppanásom után, mikor a férjem, Tamás leültetett és megkérdezte:  Mit szeretnél? Mi tenne boldoggá? Gondolkodás nélkül, könnyes szemmel vágtam rá: egy kutyát...

Kutya vagy bicikli?

 - Olyan 6-7 éves lehettem mikor édesapám döntés elé állított, hogy kutyát vagy biciklit kérek. Valójában nem volt kérdés! – nevet Helena és nézve őt, számomra pedig a kutyái iránti mérhetetlen szeretete megkérdőjelezhetetlen.  Egy törzskönyvezett pekingi palotapincsi lett a család új tagja, aki nem túl okos, de szép kutyus volt, így szüleivel kiállításokra vitték. Helena ekkor kóstolt bele először ebbe a különleges világba. Sajnos azonban a palotapincsi sokszor elveszett, majd megkerült, mígnem végleg eltűnt. 3 évig volt Helena hű társa.

Kapcsolódó videó: Négylábú terápia

A délszláv háború, az évekig tartó bizonytalan helyzet, a magyarországi költözés miatt hosszú idő telt el, mire újra kutyus költözött a család életébe. Helenának ekkor egyszerűen szüksége volt egy igaz barátra, aki társa tudott lenni a kirekesztettség évei alatt. Azonban a német juhászt, örökletes csípőizületi betegsége miatt el kellett altatni, Helenának ez esetben is csak pár éve volt hűséges kutyájával.

Egy újabb életszakasz következett további költözésekkel, utazásokkal, rengeteg feladattal, kevéske szabadidővel. Ám az idegösszeroppanást követően, mint mindig, egy kutyus hozta a megoldást Helena életébe. – Ezúttal már tudatosan, sok utánajárást követően, választásom egy kis beagle fiúra esett. Lopez ma 11,5 éves és nagy örömömre még mindig  közöttünk él. Gyönyörű kutya! Még pici kölyökként, mikor elhoztam a tenyésztőtől, azt a tanácsot kaptam, hogyha már a legszebb kutyát választottam, akkor vigyem is kiállításokra.

Ezzel elindult a lavina. Amibe Helena eddig csak belekóstolt, most igazán ráérzett az ízére. Kiállítások, versenyek sokasága következett a gyönyörű Lopezzel. Azonban Helena férje, Tamás vágya egy kislány beagle volt. Mi más lehetett a neve az új jövevénynek, mint: Dream...

3 kutyáig meg sem álltak, de ekkor Tamás úgy érezte, hogy mint család válaszút előtt állnak. Hogyan tovább? Maradnak egy  többkutyás nagycsalád vagy a tenyésztés mellett döntenek. Ezúttal sem volt igazán kérdés. Még nagyobbat álmodtak, még több kutyussal.

Hullámvölgyek, újrakezdések

 Az osztrák tenyésztési világban nehéz volt megvetni a lábukat külföldiként, külföldi kutyákkal.

- Először kinéztek minket. Itt Ausztriában is megvan a zárt tenyésztő klubélet, mint mindenhol máshol, ki kellett érdemelni, hogy befogadjanak minket. Úgy voltunk Tamással, hogy csak azért is megmutatjuk!

Mára tenyésztőként és a kiállítások révén nemzetközileg ismertek és elismertek. A világon 14 országban élnek kutyáik. Külföldön lévő tenyészetek az ő vonalukra építik fel a saját tenyészetüket.

Nem volt azonban egyszerű az út. Mivel a kezdetekkor nem volt elegendő a keresetük, inkább csak drága hobbi volt a tenyésztés csupán, Helena megpróbált az alkalmazotti létbe visszamenni. Felépítette egy japán cég osztrák részlegét, azonban tavaly áprilisban végleg kiszállt, mikor japán főnököt akartak fölé ültetni.

- Az élet ismétli önmagát, de kétszer nem estem ugyanabba a hibába. Ahelyett hogy ezt megvártam volna, úgy döntöttem, hogy végleg a beagle tenyésztésnek szentelem az időmet, és mondjuk ki, az életemet is.

Ez az élet pedig kutya kemény. 2013-ban voltak utoljára együtt nyaralni. Rengeteget mosnak, takarítanak, éjszakáznak, dolgoznak a kölykök mellett. Szívvel, lélekkel csinálják, a fajtáért dolgoznak. Nyomon követik az ő „csemetéiket”, kutya kötelességüknek érzik hogy bármikor gondoskodjanak róluk az életük folyamán. Szembetűnő, itt valóban a kutyáké a főszerep.

Kettőjük közül egyébként Tamás a showman, ő viszi kiállításokra a kutyusokat, lakókocsiban alszik, 34 hétvégét úton van. Helena inkább a háttérben szeret lenni, ő az, aki a díjakat adja és nem kapja. Küllembírónak készül, aki egy hivatalos leírás alapján eldönti, hogy mennyire hasonlít az előírtakhoz a versenyző kutyák kinézete. Arra törekszik, hogy a fajta érdekeit, az egészséget, a tenyésztési vonalat maximálisan szem előtt tartsa.

Amíg Helena a beagle-ök között próbál rendet tenni, addig férjétől, Tamástól megtudom, hogy a kiállítások költségei bizony sokszor az egekbe szöknek. Azonban az ott szerzett díjak kétségtelenül emelik a renoméjukat, magasabb értékre tudják a kutyákat helyezni, így picit drágábban is tudják árulni őket. - Dáciát vagy Mercédest is lehet venni. El kell dönteni csupán, hogy melyiket. Azonban, nem szabad elfelejteni, hogy egy élőlényt vesznek a jövendő gazdik 15 évre, aminek súlya van. Megéri tehát a remek felmenőkkel rendelkező, szeretettel nevelt kutyusokra kicsit többet áldozni - magyarázza Tamás. 

Elliot, aki díjat nyert Kínában junior kategóriában, jelenleg a világ legszebb kutyája. 9 és fél hónaposan már fajtagyőztes volt. Ugyan egyáltalán nem volt garantált az elsőség, de szakemberek már korábban úgy vélekedtek, hogy érdemes vele belevágni a világversenybe.  Nem bánták meg. Ennek ellenére Helena és Tamás vallják, hogy mégis a  versenyzésnél fontosabb az egészség, a kutyus természete, csak utána jön a küllem. És természetesen a kutya életében a legeslegfontosabb: a jó gazdi!

További Életmesék:

Fanni kapitány

Ma az lehetsz, aki akarsz

Mozaik családi örökség

Két család, két identitás

Az Életmesék írója: Tóth Kinga, újságíró