Mozaik családi örökség – Életmese

„Hiszen amikor feltöltődhetett volna azzal, hogy ’értékes vagyok, szerethető vagyok, meg fogom tudni csinálni, szép az élet, jók az emberek, és ha nem, azt is el lehet viselni’ akkor Ő nem ezt kapta, hanem ütötték-vágták. Így felnőttként nem tud felnőtt módra élni, mert akarva-akaratlanul azt keresi, amit nem kapott meg.” (Pál Feri)

írta: Tóth Kinga

Szerkesztette: Tanczer Viki

Mária ezzel az idézettel fogad, mikor egy bevásárló központ egészséges, frissen préselt italokat áruló bárjában találkozunk. Bár nem ő írta, de a benne lévő gondolatok, mintha csak a sajátjai lennének. Csodaszép lány, gyönyörű a mosolya, mégis végtelen szomorú. – Cipelem ezt a történetet, de le akarom tenni már. Néha azt érzem, hogy az lehet a boldogság, ha nem problémával ébredsz. Szeretnék végre kivirágozni.

Szülei egyszerű emberek. Anyukája könyvelő, apukája dolgos munkásember. Ennek megfelelően egyszerűen is nevelkedett Mária, nem emlékszik közös programokra, vagy arra, hogy játszottak volna gyerekként vele. 7 éves volt, amikor elváltak a szülei. Mivel mindkét szülő ragaszkodott Máriához, végül neki kellett a bíróság előtt valamelyik mellett döntenie. Ő édesapjával maradt, hiszen vele töltött több időt. – Bárcsak jobban átgondolta volna apu amit csinált, és nem a harag vezérelte volna, hogy elszakítson egy lány-gyermeket az anyjától. Mára már tudom, hiba volt... – vág bele a történetébe Mária. Nem tudja csalódottságát, bánatát palástolni, ahogy visszaemlékszik azokra a hányatott évekre.

Hamupipőke történet

Rossz sora lett Máriának. Rögtön kapott egy mostohát, aki két lányt hozott magával. Erős egyéniség lévén, állandóan megalázta Máriát, aki szüntelen a saját nevét hallotta a felnőttek között, mint vitapont. Ő kapott ki mindig, míg mostohatestvérei lubickoltak az új családban. Mária apukájának nem mondta el a viszontagságait, mert azt tanulta, hogy neki soha nem lehet baja, nem szabad idegesítenie mostoháját.  – Azt a programot írtam magamnak, hogy te amúgy egy senki vagy. Édesapja, bár a maga módján küzdött a helyzet ellen, de látástól vakulásig dolgozott, rabszolga volt a saját családjában. Ideje sem volt foglalkozni a lányával. Nem akart veszekedést, inkább kérte őt, hogy maradjon a háttérben.

Ide-oda költözés

A két új családja teljesen különbözött egymástól. Máriának két hetente kellett idomulni új szabályokhoz, más értékekhez. Nagyon nehéz volt beilleszkedni egy másik környezetbe, mindenhol újra és újra felvenni a ritmust. Arra emlékszik, hogy állandóan sírt, miközben kifelé mosolygott. A két különböző családi modellben, az ott levő elveknek állandóan csak megfelelni akart. - Próbáltam magamat otthon érezni. De hol voltam én ebben? Ma már tudom, hogy a szeretet, a biztonság a legfontosabb. Ha ezt nem kapja meg egy gyerek, az kihat az egész életére. Elveszettnek, gyökértelennek érzi magát, nem fejlődik ki az egészséges önértékelése, öntudata. – magyarázza  zaklatottan Mária.

12 évesen volt, mikor annyira nagyon hiányzott neki anyukája, meg már a mostohából is annyira nagyon elege lett, hogy anyukájához költözött. Mária ekkora már megfogalmazta magának, hogy másra sem vágyik, csak hogy valaha egész családja legyen.

Bár édesapja elengedte, de lelki nyomás alatt tartotta. Ráadásul beilleszkedni sem tudott, se itt se ott nem volt jó. 15 évesen visszament apukájához. Azonban helyzete semmit nem változott. A folyamatos vitákból, titkolózásból, a mostoha féltékenységéből eredendően kevés időt töltött otthon, mert úgy érezte, csak teher a családja számára. Volt, hogy három napot a pályaudvaron töltött, volt, hogy barátoknál aludt, volt, hogy iskolatársakhoz csapódott. 16 évesen már barátja volt. Nem érezte, hogy kívánságai lehetnek, vagy csak egyszerűen elmondhatja ami bántja.

Az érettségiig ment ez így, majd 4-5 kellemes év következett. Kapott jó munkát, felsőfokú képzéseket csinált, 19 évesen önállóan lakott,  és addigra távolról ugyan, de normális kapcsolatot ápolt apukájával és anyukájával is. Mindenhol megfelelt.

Keserédes csoda

Ami ezután következett, arra viszont senki nem számított. 2 éve volt már Mária együtt barátjával, mikor kiderült hogy terhes. – Sokáig azt hittem gyomorrákom van. Semmi nem utalt a terhességre. Már az ötödik hónapban jártam, mikor kiderült, hogy babát várok. Ez egy csoda volt, ami történt.

Mária mégsem élhette meg a terhesség élményét. Ugyanis a barátja és annak igen jómódú családja, azt hitték, hogy ő fundálta ki és titkolta el, amíg lehetett a terhességet azért, hogy megfogja a fiút magának. Elkergették Máriát a születendő gyerekkel együtt. Ráadásul bíróságra citálták, ahol viszont ő azonnal lemondott mindenről. Egy fillért sem fogadott el a családtól, azt gondolta hogy egyedül majd megold mindent, de az igaztalan vádak alatt teljesen összetört. A bírósági döntés után a fiú anyukája felhívta Máriát azzal, hogy igazán szégyellhetné magát, mert tönkretette a fia életét, aki éppen államvizsga előtt állt, de a történtek miatt nem fejezte be az egyetemet. És Mária valóban magát hibáztatta, sőt úgy gondolta, hogy érthető a fiú reakciója, hiszen ő olyan típus volt, aki szeret maga döntést hozni, a babával pedig, ha akaratlanul is, de kész tény elé lett állítva.

-  Miközben mosolyogtam a munkahelyemen, fogalmam sem volt mi lesz velem. Nem örültem a terhességnek, inkább menekültem. Meg voltam veszve, borzasztóan fájt. Mária azt érezte, hogy fájdalma mérhetetlen. Magán kívül volt, verte a hasát, azt gondolta, hogy ebbe belehal. A fiú összetörte a szívét.

Miután megszületett a lánya, bár nem volt boldog, de az anyai ösztön mindent felülírt. Valahogy működött a mindennapokban, bár nagyon fájt még mindig. Ekkor jött vissza Mária anyukája a képbe, aki mellé állt a rettenetesen nehéz időkben. Talán le akarta tudni a lelkiismeret furdalását, ami az elvesztegetett idő, és ki nem mutatott szeretet miatt volt, mindenesetre teljes figyelmével, gondoskodásával Mária lánya felé fordult.

Elszálló remény

Mária 5 évig volt egyedül lányával kettesben, dolgozott, irodavezető lett, kezdett jobban lenni. Bár a múltat elfelejteni nem tudta, hiszen a kislányából minden az apjára emlékeztette, de már nyitott volt egy új kapcsolatra. Ez pedig egy osztrák férfi személyében jött el, akibe ugyan szerelmes nem volt, de a vágya, hogy lánya családban nőjön fel, mindennél erősebbnek bizonyult. Egy évig ingázott Ausztria és Magyarország között, miután végleg kiköltözött Bécsbe a lányával. Csak az esküvő után jött a fekete leves. A férfi szűkmarkúan bánt a pénzel, mindig úton volt, cseppet sem segített az integrációban. Mária egyedül maradt otthon, német tudás és elegendő pénz nélkül. Rájött, lépnie kell. Német tanfolyamot kezdett, munkába állt. Férje azonban nem tudott hozzászokni a kicsi gyerekhez. Kiderült, hogy valójában nem is család centrikus, és nem is tud bánni a gyerekekkel. Mindig csak magára figyelt, a kislány sokszor zavarta. Mária őrlődött a férje és a gyereke között. Annyira mutatni akarta, hogy egy családot alkotnak, hogy legtöbbször hagyta hogy a férje olyan döntéseket hozzon, amikkel nem is értett egyet. A helyzet egyre rosszabb lett. Szenvedés, veszekedés, megaláztatások sora következett.

Szerelemben, mégis kétségek között

Már 3 éve külön aludtak férjével, mikor Mária megismerkedett az új szerelemmel. Egy lavina indult el. Azonban mikor a férje megtudta a kapcsolatot, kidobálta a cuccaikat a lakásuk ajtaja elé. Mária még aznap lakást bérelt és gyorsan, másfél hónap alatt lezavarta a válást. De idegileg teljesen kimerült. Válás, költözés, új szerelem, önálló döntések, túl soknak bizonyultak egyszerre. Megint mindenhol egyedül megfelelni. Végül a munkahelyén jelezte főnökének, hogy szabadságra menne, picit kipihenné magát mind testileg, mint lelkileg. Mire azonban újra munkába tudott állni, már a felmondása várta. Az amúgy is törékeny lelke ezt már nem bírta el. Padlóra került, csak sírt naphosszat. Feküdt, nyugtatót szedett, miközben kifelé meg kitartóan mutatta, hogy minden rendben van. 

- Annyira fájt már a lelkem, sajnáltam a kislányomat, neki nem ilyen életet akartam. Kétségbe esett voltam, hogy nem lehet boldog a lányom. Vinni akartam magammal őt is. Már a metró peronján álltam a lányom kezét fogva, hogy ugrok, mikor a szerelmem telefonhívása magamhoz térített. Jókor, jó időben gondolt rám. Ma már bele sem merek gondolni, mi történhetett volna...

Ezután egyszerűen csak jól akartam lenni. Tudni akartam, miért alakult így minden. Miért hoztam, ennyi "balul" sikerült döntést életem során, és miért lehet velem mindent megtenni, míg én halkan tűrök, nem kímélve saját fájdalmamat. Rendbe akartam hozni az életem, hogy a lányomnak egy egészséges életképet, őszinte szeretetet, figyelmet tudjak biztosítani, saját fájdalmaim nélkül....

24 különböző helyen jártam, a pszichológustól, a rengetek önismereti tréningen át, a kineziológusig. Minden vitt egy lépcsőt előre. Meg kellett tanulnom szeretni önmagamat, elfogadni hogy nem vagyok "HŐS", akinek mindig csak mosolyogni kell és mindent helyesen csinálni, mert csak akkor fogadnak el az emberek. Tulajdonképpen hálás vagyok a sorsnak, hogy összeomlottam, mert így esélyt kaptam, hogy valóban megismerjem önmagam, és ebben a tudatban élhetek tovább! – mondja eltökélten Mária.

A jó mostoha

Mária szerelme 2 gyereket, szintén lányokat hozott a kapcsolatba, akik korban tökéletesen összeillettek az ő lányával. Pont mint Mária életében, mikor az édesapjával, a mostohával, és két lányával költöztek össze. Csakhogy ezúttal ő volt a mostoha. – Én viszont jó mostoha voltam, nem akartam soha elvenni a szerelmemet a lányaitól. Minden rosszat amit annak idején kaptam, most annak ellentettjét akartam visszaadni.

De sajnos úgy tűnik a legnagyobb szerelem, a legnagyobb akarat sem tud mindig diadalmaskodni. Bár Mária szerelme már majd 10 éve elvált, volt felesége mégsem tudott vagy akart elszakadni tőlük, és minden erejével azon volt, hogy Mária ne legyen szívesen látott a családban. A válás után is szorosan részt vesz a volt családja életében. Mária sajnos erre csak későn jött rá. Túl későn. Szerelme szülei nem fogadják be, azt mondják, hogy már van menyük, neki nincs helye közöttük. Ráadásul őt hibáztatják, hogy a fiuk más városba költözött, így kevesebbszer láthatja a lányait. Mindeközben az elvált feleség az apjuk és Mária ellen neveli a gyerekeket. A kezdeti boldog mozaik család mára teljesen széthullott. Mária szerelmének bűntudata lett, hogy más gyerekét neveli, míg sajátjait alig látja. Talán nem is meglepő, hogy nemrég közölte vele, nem akarja mégsem ezt a családot, nem akar velük plusz problémát a nyakába venni.

 – Mindig, mindenhol én vagyok a gonosz, aki nem érti meg a helyzetet, aki nyavalyog, ahelyett, hogy elfelejtené a múltat. Miközben persze az ő gondjaik a legfontosabbak! Pedig próbáltam mindenáron a családhoz tartozni. Őrülten szerettem a fiút, minden harmonizált kezdetben. Most mégis, megint el vagyok hagyva, hiszen engem mindig el lehet hagyni. Mindenkinek megvan a saját családja, de hol van az én családom? – szegezi nekem a költői kérdést Mária, és nekem nincsenek szavaim...

További Életmesék:
Fanni kapitány
Kutyakötelesség
Ma az lehetsz, aki akarsz
Két család, két identitás

Az Életmesék írója: Tóth Kinga, újságíró