Két család, két identitás - Életmese

Szlovák kislányként, magyar családhoz adták örökbe. Érzelmi hullámvasútra ült míg válaszokra lelt, és hosszú babaváró évek után maga is szülővé vált.

Írta: Tóth Kinga
Szerkesztette: Tanczer Viki

Nem tudom történhetett volna ez a találkozás másképp. Miközben rohanó vonatok borzolták hajunkat, mi Mónikával a komáromi vasútállomás egyik padján beszélgettünk. Az áthaladó vonatok dübörgő hangja többször hosszú némaságra ítélt minket. De nem bántam, maradt így egy kis lélegzetvételnyi időm, hogy értsem, értelmezzem, befogadjam ezt a szép, felemelő, mégis viszontagságos történetet.

Michaela 2 éves születésnapja előtt nem sokkal került Csallóközbe, nyugat Szlovákiából. Fiatal szülőanyja nehéz körülmények között élt, instabil kapcsolatában tehetetlennek érezte magát. Végül fél éves kislányát kiemelték a családból, otthonba került.

Fogadó szülei ugyan magyar ajkúként, de szintén Szlovákia területén éltek. 16 éve próbálkoztak már gyerek vállalással, mikor az örökbefogadás mellett döntöttek. Ebbe a szerető, vágyakozó családba érkezett másfél év gyermekotthon után a kislány, aki a Mónika nevet kapta újdonsült szüleitől.

Azonban nehezen indult az új élet számára, hiszen nem értett magyarul. El kellett jó pár hónapnak telnie, mire beilleszkedett az új környezetbe.

-Egyedüli gyerekként, de kiterjedt családban, rengeteg unokatesóval cseperedtem. Nem éreztették velem egy percig sem, nem is gondolkodtam ezen magam sem, hogy örökbefogadott gyerek lehetek.

A titok nem titok többé

9 éves volt Mónika, mikor egy buta vita hevében, valamelyik osztálytársa a fejéhez vágta az igazságot. Később kiderült, a községben minden szülő tudott az örökbefogadásról, de tabu téma volt.

-Nem rémültem meg, csak meglepődtem. A szüleimnek el sem árultam, hogy megtudtam az igazságot. Úgy éreztem, hogy ez teljességgel lehetetlen. Inkább elástam magamban a dolgot.

Pár nap különbséggel azonban, függetlenül az esettől, a szülők leültették Mónikát beszélgetni. Az asztalon egy  könyv hevert: Nekem 2 születésnapom van.

-Anyukám nagyon félt, hogy hogyan fogadom az igazságot, pedig nem volt rossz érzés bennem. Bár soha nem akartam ebbe jobban belegondolni, de igazából az már korábban is feltűnt, hogy nem hasonlítok külsőleg a szüleimre, ráadásul a habitusunk is különbözött...

Akkor sem lepődött meg igazán Mónika, mikor megtudta hogy eredetileg szlovák nemzetiségű volt. Valójában mindig is különösen jó kapcsolata volt a szlovákokkal. És most már az okát is tudta.

-Úgy emlékszem, jól sikerült a beszélgetés, csak a szülőanyámról tettem fel kérdéseket. De anyukám ekkor még nem árult el semmit róla. Azt mondta, hogy nem tud sok mindent, hiszen az örökbefogadások akkoriban titkosítva voltak.

Mónika hitt neki, elfogadta a helyzetet és még mélyebbre ásta a dolgot magában.

Michaela - Mónika

Eltelt pár év és csak motoszkált benne valami. Valami, aminek a végére akart járni. Szerette volna tudni, hogy van e vér szerinti testvére. Hiszen mindig is vágyott egy bátyra...

12 év körül lehetett, mikor újra kérdezősködni kezdett, de akkor sem járt szerencsével. Szülei továbbra is nagyon féltek a jövőtől, attól, hogy Mónikát hogy érinti, ha megtalálja korábbi családját, rokonait. Mónikának nem volt mit tennie, újra  elengedte a kérést, újabb jó pár évre.

-Nem úgy emlékszem, hogy rossz lett volna nekem, de valami feldolgozatlan, feszítő érzés munkálkodott bennem. Újra és újra elásni azt a rengeteg válaszra váró kérdést, nagyon nehéz volt. Tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy egyszer csak már nem lehetett tovább halasztgatni a bennem szunnyadó kíváncsiságot - magyarázza Mónika érzéseit.

Végül 17 évesen már megállíthatatlan volt. Tudta, érezte, meg kell ismernie gyökereit. Mikor szülei házon kívül voltak, nekilátott keresni, kutatni az otthonukban. Ezúttal sikerrel járt. Kis csomagot talált a saját szlovák nevével ellátva. Az örökbefogadás bírósági végzésében pedig a szülőanyja neve is ott állt.

-Legalább kétszázszor olvastam el a neveket, amiket akkor láttam először. Rögtön azonosulni tudtam vele: Ez is én vagyok, sőt ez vagyok én!

Megállíthatatlan kíváncsiság

Interneten kutakodott Mónika, könyveket vett, könyvtárba járt. Honnan származik?- ez foglalkoztatta. De nem siette el, nem akart azonnal odarohanni, ha már ennyi hosszú évet várt türelemmel, az idő nem számított többé. Előbb információkat akart, fotókat látni, elgondolni, hogy egyáltalán szeretni tudja-e a szülőhelyét.

-Minden lehetséges hivatalnak írtam, amelyikről úgy gondoltam segíthet az örökbefogadásom felgöngyölítésében. Szinte hihetetlen, de egyik levelem pont annak a hölgynek a kezébe került a 20 ezres szülővárosomban, aki anno intézte az örökbefogadásomat. Bár válaszlevelében még csak kevéske információt közölt velem, de megígérte, ha odamegyek, mesél nekem. Indulnom kellett azonnal. Anyukám kísért, apukám otthonról szurkolt. Addigra már mindkét szülőm úgy érezte, hogy a kérdéseimre mindenképp választ kell kapjak ahhoz, hogy nyugodtan, kiegyensúlyozottan tudjak tovább lépni az életemben.

Minden percét élvezte az útnak Mónika. Ahogy leszállt a vonatról, érezte, hogy a szülőföld befogadja. A hivatalnok hölgy szavai megnyugtatták, hogy a legjobb, ami történhetett vele fél évesen, hogy elkerült abból a családból, amiben akkor és ott nem volt helye.

Emellett Mónika 2 másik nagyon fontos dolgot is megtudott: van egy nála idősebb, élő fiútestvére, és sajnos a vér szerinti apja, bár épp csak egy éve, de meghalt.

-Nagyon megviselt, mert valami  megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig is pozitív gondolataim voltak felé, nagyon szerettem volna megismerni. Dühös voltam és csalódott, hogy csak a sírjához juthattam ki.

A báty

Elindult egy lavina Mónikában. Menni tovább, a testvért megkeresni, felvenni vele a kapcsolatot. Több hivatalból is segítették, hogy kiderüljön, a testvére is végül gondozásba került.

-1 év keresés után kaptam meg apu második feleségtől a testvérem telefonszámát.  Bár sok rágódás után, de minden előzmény nélkül, egyszerűen felhívtam, és a szlovák nevemen bemutatkoztam. Rögtön tudta ki vagyok.

Mónika bátyja nagyon bízott abban hogy a húga egyszer megkeresi, hiszen élete első kis részében együtt éltek az életet adó szülőknél és egyszerre is lökődtek ki a családból. A legnehezebb sors neki jutott. Gondozásból ki-be került. Majd miután édesapja újra nősült, magukhoz vették és 18 éves koráig nevelték Mónika bátyját.

-Hetekig napi telefonos kapcsolatban voltunk, miközben egyre nőtt az igényünk, hogy találkozzunk. Erre végül a szüleimnél került sor, ahol közösen egy hetet töltöttünk el.

Mónika nagy reményekkel, rettenetesen kíváncsian várta a találkozást. Annyi, de annyi kérdésére szeretett volna választ. Egy szimpatikus, de idegen férfival találta szembe magát. Kinézetre egy cseppet sem hasonlítottak. Sokat beszélgettek és hamarosan az is kiderült, hogy Mónika bátyja homlokegyenest másfajta ember, mint ő maga. Bátyja csonka élete miatt nagyon zárkózott, nem szereti ha kapargatják a múltat. Mónika szüntelen kérdései hamar feldühítették. - A szeretet ugyan megvolt, az öröm, hogy egymásra találtunk leírhatatlan, mégsem mondhatnám sikeresnek azt az egy hetet. Végül nem találtunk igazán kapcsolódási pontot a bátyámmal. Azóta is hullámzó a kapcsolatom vele.

Az újabb testvér

Mónika batyjától tudta meg, hogy van harmadik testvérük is. Őt megtartotta az életet adó anya a válása után is. Ez meglepte Mónikát, míg egy bátyra nagyon vágyott, egy kisebb fiútestvérre soha nem számított...

-Hamar kiderült az is, hogy az öcsém azóta is a szülőanyánkkal él. El kellett teljen egy kis időnek, míg a következő lépésről gondolkodtam. Valójában nagyon  féltem az életet adó anyámmal való találkozástól.

Végül kíváncsisága erősebbnek bizonyult félelmeinél, és az öccsét is felhívta Mónika. Azonban először csalódnia kellett. Bár tudott róla öccse, de a bátyjával ellentétben, a telefonban közömbösen reagált. Később derült ki, hogy ennek nyomós oka volt. Mónika nagyon belenyúlt valamibe. Szülőanyjuk ugyanis már más férfival élt, aki viszont nem tudott a másik két gyerekéről. Ebben a rettenetesen kényes helyzetben Mónika és öccse, annak barátnőjén keresztül tartották évekig a kapcsolatot. Tőle kért fényképet Mónika az életet adó anyáról. A kép elvarázsolta. Azonnal nagy hasonlóságot fedezett fel, és rögtön közösséget érzett szülőanyukájával, valami olyasmit, ami a bátyjával nem volt meg.

Az életet adó anya

Újabb évek teltek el, mire Mónika elhatározta magát és felhívta az életet adó anyját. - Dühből, tisztelet nélkül, a kérdéseimre választ sem várva, csak “öltem” anyukámat. Meglepett, hogy az én kirohanásomra mennyire normálisan reagált. Nagyon meg volt ijedve. Azt mondta, ha lenyugszom és lesznek normális kérdéseim, akkor hívjam újra.

Pár hét telt el, amíg Mónika ette magát, majd rájött, nem lehet tiszteletlen. Újra hívta, bocsánatot kért, de még jó pár telefonálás támadó jellegű volt. Többedjére beszélgettek, mire meg tudta hallgatni az anyukáját. Rájött, hogy értelmes ember, aki igazából örült a lányának, de egyben titokzatos is, mert az akkori férjének a gyerekeit illetően hazudnia kellett. Mónika szülőanyja megbánta hogy elvesztette lányát, lelkiismeret furdalás gyötörte. Állítja, hogy soha nem mondott le a lányáról, akit valójában kiemeltek a családból. Hiába kereste később az otthonban Mónikát, nem kapott információt róla, csak a tényt tudatták vele később, mikor lányát örökbe adták, így elveszítette szülői jogviszonyát. Mónika a mai napig nem tudja biztosan a teljes igazságot, mégis megnyugvást talált szülőanyja szavaiban.

Az első telefon beszélgetést követően Mónika és szülőanyja folyamatosan tudtak egymásról. Rendszeresen beszéltek vagy legalább írtak egymásnak. Időről- időre felmerült, hogy találkozzanak is. De Mónika nem tudta elképzelni, hogy milyen módon. Félt a kellemetlen szituációtól. Hiszen neki ott voltak a szülei, akikkel együtt élt, szülőanyja férje pedig egyáltalán nem is tudott Mónikáról. Napolták minduntalan a kérdést, jó alkalomra várva. 10 évig tartott...

Rokonok, találkozások, kapcsolatok

Közben Mónika a többi rokonát egymás után felkereste. - Mindenki tudott rólam, és nagyon örültek nekem, de sajnos ők mégsem keresték engem korábban - meséli a hosszú évek történéseit kicsit értetlenül, kicsit szomorúan, de mégis a jövőbe vetett teljes hitével Mónika.

Öccsével is rendeződött a kapcsolata, 10 év után végre találkoztak, mégpedig Mónika saját esküvőjén. Azonnal szembetűnő volt a külső hasonlóság. Sokat beszélgettek, de a rengeteg vendég mellett nem jutott elegendő idejük egymásra, így rá egy hétre, Mónika meglátogatta férjével és anyukájával az öccsét, aki addigra ugyan már nem szülőanyjukkal élt együtt, mégis egy községben laktak.

- Nagyon furcsa érzés volt, hogy szülőanyám egy utcányira lakik, ráadásul nagymamám is a közelben volt, akit öcsémék meglepetésszerűen el is hívtak magukhoz, mikor ott voltam. Felkészületlenül ért, hogy életemben először találkozzam életet adó anyukám anyjával.

Mónika azonnal bezárt. Egy rideg, idegen nőt látott maga előtt, akinek gondolkodás nélkül nekiugrott, vádaskodott. Kérdőre vonta, hogy hol volt az életéből. Dühét csak fokozta, hogy nagymamája egyáltalán nem csöndben fogadta a rá zúdított szidalmakat, mint szülőanyja, hanem visszatámadott, sőt kikérte magának Mónika szemtelenségét. - Ez az első találkozás nagymamámmal nagyon rossz élmény volt mindkettőnknek. Ő mégis otthagyta nekem a telefonszámát. Keresett is később, azóta is érdeklődik utánam. Hosszú időbe került, míg lassan engedtem neki. Bár megszeretni nem tudtam, mert hamisnak érzem, de elfogadtam és tartom vele a kapcsolatot.

Vér szerinti apja szülei már nagyon korán meghaltak. Mónika megtudta, hogy tündéri emberek voltak, de sajnos arról a részről így már nem lehettek nagyszülei. Viszont apja hiányára igazi kárpótlás jelentett annak nővére, aki nagy szeretettel fogadta és azóta is csodás kapcsolatot ápol vele.

Baba - mama

Mónika az esküvő után sokáig próbálkozott férjével, hogy kisbabájuk legyen. - Nem hittem el, hogy pont nekem nem sikerül. Úgy éreztem ez csúnya fintora a sorsnak. Annyira vágytunk egy babára, hogy végül lombik programba kezdtünk.

Ezzel egy időben azonban rettenetes hírt kapott Mónika. Szülőanyjánál leukémiát diagnosztizáltak.

- Attól hogy meghalhat a szülőanyám, egyszerre megváltozott minden bennem. Félteni kezdtem, nagyon megrémültem. Rettenetesen aggódtam érte. Nem lehet hogy most találtam meg és rögtön el is veszítsem! Nem hagyhat el újra! - meséli érzéseit erről az erős érzelmi időszakról Mónika.

Talán nem is véletlen, hogy mindketten Pozsonyba jártak kezelésekre. Mónika egy új kis élet, szülőanyja pedig a saját élete reményében...

Folyamatosan, sűrű kapcsolatban voltak és ekkor már mindketten nagyon tervezték a találkozást is. Szerettek volna erőt adni egymásnak, de valahogy mégsem jött össze a személyes találkozás. Volt hogy csak pár perccel csúsztak le egymásról...

Egy lélek érkezik- egy lélek távozik

Mónikáék a második lombik programot kezdték már, és ezúttal siker övezte. Végre megfogant a kislányuk. Mikor szülőanyja megtudta, hogy Mónika terhes, megtört.  - Könnyek közt mondta nekem, hogy mennyire bánja ami történt. Úgy érezte elveszett lánya ezzel a babával mintha újra születne.

A sors kegyetlen fintora volt, hogy betegsége miatt mégsem tudott részt venni benne. Hiába beszélték meg, hogy a babával majd meglátogatják, erre sem jutott idő. Mónika életet adó anyja kórházba került, majd kómába esett. Halála előtt másfél nappal még egyszer, utoljára magához tért, kommunikálni kezdett. Mindenkitől bocsánatot kért és férjének bevallotta, hogy vannak még eltitkolt gyerekei.  Mónikának is írt egy üzenet azzal, hogy most már igazán nem halogathatják tovább, mindenképp látniuk kell egymást. Mónika mindent hátrahagyva, indult is azonnal hozzá. De elkésett. Szülőanyja még aznap este meghalt. Egyedül, sok szenvedés után.

- Hiányzik a szülőanyám, megviselt, hogy végül személyesen nem ismerhettem meg, ráadásul egy éjszakán múlott csupán. Ma már el tudom fogadni, hogy ennek így kellett történnie. - Megérte a hosszú évek rendületlen kutakodása, keresése? -  kérdezem - hiszen annyi fájdalommal járt.

- Mindenképpen, mert lettek új családtagjaim, akiknek viszont nagyon örülök. Nincs már bennem düh többé, a nyughatatlanságom elmúlt, nem kell már mindenáron keresnem tovább. Ha újrakezdhetném, akkor is ezt az utat járnám, csak talán hamarabb indulnék neki...


További Életmesék:
Fanni kapitány
Kutyakötelesség
Ma az lehetsz, aki akarsz
Mozaik családi örökség

Az Életmesék írója: Tóth Kinga, újságíró