El Camino – Életmese

Mindenkinek hoz valamit. Nincs kivétel. Egytől-egyik, vallástól, nemzetségtől, hovatartozástól függetlenül más emberként térnek vissza a zarándokútról.

 Írta: Tóth Kinga

Ritával nem sokkal a Camino-ról való hazaérkezése után találkozom. Még frissek az élmények. Féloldalasan lebarnult arc, ahogy a vándorlás alatt a nap sütötte, sajgó lábak, élő, intenzív, elképesztő érzelmek. Csak elkezd mesélni, és máris engem is magával ragad. Valahogy eltűnnek a körülöttünk levő emberek, fények, zajok.

Soha nem baktatott előtte, bakancs is ekkor volt először rajta. Mégis huszonéves kora óta vágyott rá. Mikor elkezdte a bakancslistáját megtölteni, akkor nem volt kérdés, a zarándoklat az elsők között került a listára. Addigra sokat olvasott már az El Camino-ról és nagyon kíváncsivá tette, hogy lehet az, hogy mindenki csak pozitív élményekkel jön onnan haza.

- Tudtam nekem is mennem kell, csak eddig mindig volt valami kifogásom, ami miatt halasztódott. De idén az életem válaszút elé került, nagylányom egyetemre megy, egyedül kell mostantól az életemet berendezni. Jó pár éve már többnyire Magyarországon élünk, de a lakásunk Bécsben van.  Most a visszaköltözést fontolgatom. A munkában is újra kell, hogy indítsak. Úgy gondoltam, legyen ez tehát a nulla kilométerkő az új életemben.

Vasárnap este megszületett az ötlet, kedden Rita meghozta a döntést, hétvégén megvette az összes cuccot, rákövetkező hétvégén pedig már indult is a kölni karneválra, ahonnan tovább vezetett az útja Saint Jean-be, a zarándoklata kezdő állomására. 

– Isteni jelnek vettem, hogy a naptáramban ez az egy szabad lehetőség volt és így az El Camino-nak pont hamvazószerdán indultam neki.

10 napja volt csupán, hogy felkészüljön. Nagy elánnal kezdett minden, a beszerzendő felszerelésekre vonatkozó irományt átvizsgálni. Mivel nem volt egy egységes javaslat, így sok fejtörés után végül kialakította a saját listáját. Talán általános iskolás korában volt először és utoljára vándortáborban, de rendkívül motiválta Ritát, hogy az emberek körülötte azt gondolták, fizikai felkészülés nélkül szinte lehetetlen a Camino-t lejárni. 

–  Az életemben, a munkámban is, ha valami lehetetlennek tűnt, akkor az nekem nem problémát, csak nagyobb kihívást jelentett. A határaimat akartam átugrani a vándorlással. Kipróbálni azt, milyen is egyfolytában fázni, és minden áldott nap magányosnak lenni. Amit mindenképp el akartam érni, az a tenger az út végén. Éreztem, ott vár rám valami.

Az út eleje

Csak azért imádkozott, hogy rögtön az első nap ne essen, amikor rettenetes emelkedővel kezdődik az út. A kimondott szónak azonban ereje van, amitől fél az ember, az be is teljesül. Első nap, mikor 1300 méter szintkülönbséget kellett legyőznie, azt ömlő esőben tette meg Rita, teljesen egyedül, az életét féltve, rettegve rossz arcú ismeretlen idegenektől. Mikor végre megérkezett első éjszakájára abba a kolostorba, ahova mennie kellett volna, akkor annyi adrenalin volt még benne a teljes nap feszültsége miatt, hogy azt érezte mennie kell tovább. És Rita ment is. Sötétben, zuhogó esőben, az orráig sem látva. De a következő faluban nem volt szálláshely, viszont találkozott egy koreai párral, ahol a hölgy már a teljes kiborulás határán volt. Rita ekkor a válsághelyzetben azonnal összekapta magát, a közelben lévő pislákoló fényt megcélozva, bekopogott. Hamarosan kiderült, hogy a helyi háziorvosi rendelőt sikerült megtalálnia és az ügyeletes orvos sietett segítségükre. Bár szállást nem tudott felajánlani, de visszavitte őket Rita eredetileg is tervezett esti szállására. 

- Úgy hiszem, nem is menthetett meg más minket, nem történhetett volna ez másképpen. Azonnal háziorvos édesapám jutott eszembe. Fiatal voltam, túl fiatal, amikor eltávozott közülünk. De mindig is tudtam, vigyáz rám odafentről.

Bár már az első nap hatalmas próbatétel volt Rita számára, mégis másnap reggel és onnantól minden áldott reggel mosolyogva ébredt, és pakolta cuccait az újabb megerőltető 35-40 kilométerre. És a mindennapos ezernyi nehézségre, lábfájásra. Hogy mikor elmúlik végre egy fájdalom, akkor újabb jöjjön helyébe. Amikor csak azért imádkozik az ember, hogy le tudja sétálni az aznapi szakaszt.

Sokan megoldásokért vállalták ezt, konkrét feladattal jöttek a Camino-ra.

– Az én mottóm az volt, hogy történjen, aminek történnie kell. Nekem eredetileg csak az volt az elvárásom, hogy kapjak valamit, amit kapnom kell. De az út során rájöttem arra, hogy azért is mennem kellett, hogy másoknak adni is tudjak. Például többeknek válaszokat, néha akár csak egy mondatot, ami segít a továbblépésben. Megértettem, a feladatom ott is az volt, mint coach-ként a munkám során mindig, hogy mások megsegítésével foglalkozzam. És aki ad, az előbb-utóbb kap is. Velem is ez történt. Azt gondolom, hogy a Camino olyan mint egy családállítás, csak időben széthúzva. Emberek jönnek melléd, akiknek valami dolga van veled, akik az életedből egy szerepet játszanak és addig vannak ott, míg kinyitják a szemedet, rávilágítanak valamire, utána kilépnek az életedből és bár szívesen gondolsz rájuk, de elengeded őket, többet nem találkozol velük. Ha pedig valakinek van még szerepe az életedben, az biztosan újra felbukkan. Bárki, aki közel került hozzám a Camino alatt, attól egytől egyig kaptam valamit, és én is adtam neki valamit.

Azt mondják három szakasza van a Camino-nak. Először a múltat, majd a jelent, végül a jövőt dolgozza fel a zarándok. Az első szakaszban Rita a nagyszüleivel baktatott, minden illat, virág, bokor rájuk emlékeztette. A természet közelsége fantasztikus élményt jelentett neki, a városok idővel szinte már bosszantóvá váltak számára.

Miről ismerszik meg a zarándok?

A zarándok egyedül megy, és gondolkodik. Leonig Rita komolyan vette, hogy zarándok. Ezért, mint Micimackó, csak törte a fejét naphosszat. - Az első szakaszon engem mindenki hungarian rabit-nak - magyar nyúlnak hívott, és tulajdonképpen magam is meglepődtem, mennyire szívós vagyok. Mert így tudtam egyedül lenni és mindenáron gondolkodni. A gyorsaságommal sokakat leakasztottam magamról.

Akkor tört meg a jég, mikor egyszer annyira kellet pisilnie, hogy csak egy bokorig jutott el, aminek a túloldaláról zörgést hallott. Egy filigrán hölgyet talált. „Rendes” zarándokként csak pár rövid mondatot tervezett vele, de aztán valahogy együtt indultak mégis tovább az úton. Lindsey elsőként neki mesélte el, amiért az El Camino-ra jött. Bár Rita úgy gondolta, hogy mennie kell tovább, hátrahagyva Lindseyt, mégis mindketten érezték, hogy dolguk van még egymással. Végül Rita két nap múlva várta be újdonsült vándor társát, amikor már annyira fájt a lába, hogy pihenésre volt szüksége. Igaz, addigra már egy négy fős olasz csoporthoz csapódott. Kiderült, ők már negyedszerre csinálták végig a Camino-t, mert előző alkalommal a barátjuk, mielőtt befutottak volna a zarándokút végét jelentő Santiágóba, a vacsoránál lefordult a székről és meghalt. Ezúttal érte, “vele” meneteltek.

Rita, Lindsey és a négy olasz innentől kezdve már egy csapatot alkottak. Mindenki adott és kapott is valamit a másiktól. A legmélyebb beszélgetésektől a legfelületesebb bohóckodásig, vagy a teljes csendben gyaloglásig minden belefért ebbe a hat ember kapcsolatába, ebben a művi világban, ami a Caminon kívül nem is létezik. Itt nincsenek klisék, mindenki őszinte, miért is hazudna, hiszen jönnek-mennek az emberek, de megoldásokat, válaszokat mégis mindannyian találni szeretnének. Bármekkora is az, mindenki maga cipeli a saját fájdalmát, ez a Camino-hoz tartozik. De minden bajukkal együtt mégis boldogan mennek aludni, és imádkoznak esténként, hogy ne kelljen feladni, kapjanak erőt a további útra. És kaptak is egytől egyig!

Az út vége

Az addig cipelt terhet, keserűséget, kudarcot szimbolikusan Cruz de Ferro-ban, az otthonról hozott kövekkel együtt rakják le a zarándokok. 

- Én, miközben egy kis tornyot építettem a kövemnek, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen terhet is kell lerakjak...  Könnyebb hátizsákkal mentem tovább.

Cruz de Ferro-ból alig mentek vagy két kilométert, mikor az utolsó templomos lovag birtokához értek. A morózus ember kiment a kalyibája elé, amikor még nem is látta Ritáékat, mondván hogy jó energia közeledik és megkongatta harangját. Amikor elmentek, addig harangozott, ameddig csak látta őket...

Rita végül 26 nap után ért Santiagóba, ahol a többi zarándokkal együtt, mintegy lezárásaként az El Camino-nak, ünnepi zarándokmisén vett részt. Nem is kellett talán minden szót pontosan érteni a miséből ahhoz, hogy mindenki érezze, tudja, most valami egészen különleges dolog fejeződött be az életében.  Az óriási testi, lelki megterhelés után csoda hát, hogy 10 percbe sem tellett, és az egész templom zokogott, miközben magában végiggondolta mit is kapott a zarándoklattól. 

- Én ezernyi dolgot kaptam – meséli Rita hatalmas meggyőződéssel - lelassultam, lehiggadtam. Rájöttem, hogy az vagyok igazából, amilyen az El Camino alatt voltam. A csapatom úgy fogadott el, ahogy vagyok, néha szélsőségesen, megélve a legnagyobb bánatot és örömet is, de szerettek, álarc és smink nélkül. Nincs már többé megfelelési kényszerem. Elkezdődött valamilyen változás bennem, ami érzem, kihat a környezetemre is.

Az utolsó négy nap Santiagóból a tengerhez vezetett. Ugyan nehéz szakasz ez, mégis Rita, a négy olasszal és Lindsey-vel, mosolyogva csinálta végig. – Egész úton azt kértem, szinte mantráztam minden nap, hogy bár az időjáráselőrejelzés szerint esni fog, mikor a tengerhez érek, de legyen csak egy negyed órám úgy ott, hogy lássam az óceánt, mikor kisüt a nap. Rita meg is kapta, amiért imádkozott. Bár előtte-utána is zuhogott, de ott és akkor, csupán 15 percre, de ragyogott a nap.

- Csak hallgattam a hangos hullámok zaját, szippantottam be az óceán illatát és csodáltam a szivárványt, ami engem köszöntött.

Másnap újra kisétált Rita a nulla kilométer kőhöz. Egy csoda fogadta őt. A tenger tombolt, ő mégis kimászott a sziklákra, amik tele voltak már otthagyott emlékekkel, lerakott tárgyakkal. 

- Az itteni szokást követve én is elégettem a cuccaimat, ezzel is elengedve a problémáimat. VÉGE. Megcsináltam!

-Tulajdonképpen már holnap indulnék újra, mert annyi minden van még, amiről úgy gondolom, hogy lemaradtam. Még ezernyi dolgot dobhat fel a gép. Végigrohantam az úton, de annyi mindent nem vettem még észre, máskor talán másra fogok figyelni. Már tudom, hogy tudok magammal lenni, úgy, hogy mással vagyok, és megtanultam nem elmenekülni, hanem továbbállni is.

Hatuk között a mai napig szoros a kapcsolat. Reszketve várják, hogy mikor mehetnek újra. Igazából hazajönni sem akartak, időbe tellett Ritának, mire valamelyest lélekben hazaérkezett. Jövő szeptember a következő cél, hogy a teljes 5 hetes szakaszt újra legyalogolja. 

Egy valamit azonban már most is bizton tud: még sokszor hívja őt a Camino...

További Életmesék:
Fanni kapitány
Kutyakötelesség
Ma az lehetsz, aki akarsz
Mozaik családi örökség

Két család, két identitás

Az Életmesék írója: Tóth Kinga, újságíró