Véletlenül? Lelkész – Életmese

Az élet sodorta? Vagy pont így kellett alakulnia... Soha nem tervezett előre, útja mégis egyértelműen egy irányba vezetett. Lelkész. Feleség. Nő.

írta: Tóth Kinga

Szerkesztették: Fazekas Bene Lívia és Tanczer Viktória

A nyugodtság, a béke szigete ez. Bécs szinte legközepén, a maga egyszerűségében gyönyörű Református templom belső udvarában találkozunk. Kellemes hűvösben üldögélünk, beszélgetünk Mónikával, az itteni magyar református gyülekezet lelkipásztorával. Elegáns, „civil” ruhájában, akár egy hétköznapi csinos hölgy. Ki hinné, hogy immáron 16 éve teljesít szolgálatot?

Már általános iskolásként is kitűnt éles eszével. Egy felvidéki magyar iskola saját évfolyamának 40 diákja közül a legjobb tanuló volt, reál tárgyakban pedig különösen kiemelkedő, rendre nyerte a matek versenyeket. A gimnáziumba felvételi nélkül vették volna fel, de Mónika a Kereskedelmi Akadémiát választotta. Hamar kiderült az is, hogy a könyvelés a zsigereiben van. Mellette az informatika is érdekelte, így kiharcolta, hogy abból is érettségizhessen. 10 éves volt, mikor megtörtént a kommunizmusból a kapitalizmusba váltás, és ez mind a családok, mind a társadalom életében nagy változást hozott. Megtorpant a gazdaság, az emberek nehezen helyezték magukat az új életbe, állást találni pedig szinte lehetetlen volt. Ennek a nehéz időszaknak még hosszan tartó hatása miatt, mikor Mónika 18 évesen bár kitűnően leérettségizett, a lehetőségei szűkösek voltak. Fogalma sem volt, hogy merre menjen tovább. Nyári munkát vállalt, majd ügyvédi irodában kapott állást. Az egyetem nem volt célja, mivel az Akadémián bankár szakra szakosodott, és a jövőjét is ezen az úton látta.

­- Szüleim sem tereltek soha minket a testvéreimmel az egyetem irányába, nem volt elvárás a jó tanulmányi eredmény, csak hogy egyszerű, boldog emberek legyünk.

Valahogy mégis így alakult...

Véletlenek sora

Egy általános iskolás osztálytársa álmával kezdődött. Mónika segített a felvételi papírjait beadni a tanítóképző főiskolára és viccből, ha már így alakult, ő is megpróbálta a felvételit. A sors fintorra, hogy bár barátnőjének nem sikerült, de őt magát azonnal felvették.

- Valójában soha nem akartam tanító lenni, de éppen lejárt a határozott idejű szerződésem az ügyvédi irodában, és ha már felvettek, gondoltam, akár el is kezdhetem a főiskolát.

Mónika szinte minden tantárgyból kitűnően teljesített, azonban idő hiányában, a vizsgája szlovák nyelvből csak rossz jeggyel sikerült. Tanára, családi ismerős révén, úgy gondolta, azzal segíthet Mónikának a legtöbbet, ha a rossz eredmény helyett inkább nem engedi át a vizsgán, így lehetőséget adva, hogy újra csinálhassa azt.

- Ez viszont fél éves kihagyást jelentett nekem a főiskolán. Nem volt mit tennem, tanakodtam: mi legyen most velem?

Akkortájt nyílt egy új hitoktatói szak, amire ezúttal is egy barátnője felvételizett, akit nem vettek fel teológiára. Mónika gondolt egyet, és megkérdezte, van-e lehetőség még jelentkezni, hiszen fél évig mégis csak kellene valamit csinálnia. Azonnal felvételt nyert és szeptemberben meg is kezdte a tanulmányait.

-Újabb elképesztő váltás az életedben. Talán vallásos családi háttér indokolta döntésedet? - kérdezem hüledezve.

Mónika szerényen és kedvesen mosolyogva válaszol:

- Nem igazán, szüleim jártak ugyan templomba, de nem voltak különösebben vallásosak. Nagyszüleim terelgettek csak minket, unokákat ezen az úton. Egyszerűen ez a kapu nyílt meg és én beléptem rajta...

A reál beállítottságú Mónika tehát ezúttal már egy humán szakon próbálta a fél évet áthidalni. Azonban az érdekes, sokoldalú képzés hamar megtetszett neki. A főiskola mellett gyülekezetbe is kezdett járni, ami valami pluszt jelentett számára. Az ottani lelkipásztor fogalmazta meg neki először, hogy sokkal többre hivatott, mint hogy civil szakmát végezzen.

-A hitoktatói szak második szemeszterében újra indítottam a tanító szakot is. Párhuzamosan haladtam a két felsőfokú képzéssel.

De egy újabb fordulat Mónika életében nem váratott sokat magára. Épp meglettek a vizsgái mindkét karon, mikor jött a lehetőség, hogy Bécsben a Valláspedagógiai Akadémián egy éves ösztöndíjat kapjon. Gyorsan kellett döntenie, és mint eddig minden alkalommal, Mónika élt is a lehetőséggel. Mély vízbe ugrott. Bár tanult korábban német nyelvet az iskolában, de tudása koránt sem volt a megfelelő szinten. Mégis a 3 külföldi ösztöndíjas egyikeként szorgalmasan tanult és haladt előre a tanulmányaiban. Bécsben is gyülekezetbe kezdett járni, ahol nagyon befogadó és kedves közösséget talált. Az egy év leteltével úgy ment haza, hogy ide még vissza szeretne jönni.

Immáron tudatosan előre!

Miután hazaért, a pedagógiai tanulmányait már nem folytatta, a teológia vált fontosabbá. Egyre többet szeretett volna tudni ebből a tudományból. Elvégezte a hitoktatói szakot, majd azonnal felvételizett a teológia szakra és ezzel egyidejűleg megpályázott 2 szemesztert a bécsi teológia szakon is, amit meg is nyert. Újra Bécsben találta magát, ahol megkereste a korábbi gyülekezetét. Egy novemberi istentisztelet alkalmával aztán bejelentette az akkori tiszteletes úr, hogy a mellette levő lelkész lemondta a szolgálatait. Advent előtt álltak, a szokásosnál, ha lehet, még több feladattal. Mónikát nagy megtiszteltetés érte. Első éves teológus hallgatóként, felkérte a presbitérium, hogy segítse a lelkipásztor munkáját. Bibliaórát tartott, prédikált, családokat látogatott, lelkigondozott. Gyakorlatilag hamarabb végzett szolgálatot, mint tanulta volna azt. Felnőtté vált és lelkésszé az egyetem végzése mellett. Küzdelmes volt...

Két év után, mivel Bécsben nem volt református teológia, hanem evangélikus, Komáromban folytatta egyéni tanrenddel az egyetemet. Nappali szakról szó sem lehetett, hiszen a bécsi közösségtől többé már nem szeretett volna megválni, ott végzett szolgálatot. És végez a mai napig is...

Negyed éves teológusként, még mielőtt államvizsgázott volna, kibocsájtották lelkészként. Megtapasztalta, hogy a gyülekezete különleges, olyan, mint egy „átjáróház”. Sokan, amíg éppen Bécsben élnek, addig mint egy „buszmegállót” használják. Mindenki hozza a saját hagyományait, amit szeretne is viszont látni az istentiszteleten, hiszen sokszor, sokaknak csak ez maradt a kötődés a hazájához.  Mónikának célja lett, hogy történelmet, múltat adjon a gyülekezetnek, így jobban megélhető a közösséghez való tartozás. Feladatának tekinti összegereblyézni az idősebb generációt a fiatalabbakkal, az egyik hagyományt a másikkal.

- Az a jó keresztény, akivel jó együtt lenni -magyarázza Mónika. Olyan légkört szeretne kialakítani, ahol lelki otthont találhatnak mindazok, akik fizikailag elhagyták, elveszítették az otthonukat.

 - Hiszen nem adhatjuk fel az identitásukat, mert az Isten annak teremtett minket, akik vagyunk. Magyarul indított útnak minket és magyarul is fogunk átmenni azon a bizonyos kapun. Ezzel kapcsolatban is sok tapasztalatom van. Haldokló férfihez hívott például annak osztrák családja, mert nem értették, mit beszél a halálos ágyán. Pedig csak az anyanyelvét használta, magyarul beszélt. De megtörtént velem az is, hogy a haldokló, három nyelven beszélő néni Édesanyukámnak hívott, mert az anyanyelvén szóltam hozzá.

 „Vallásban élek”

-Nincs a terveim között, hogy valaha is máshova menjek. Most már tudom és érzem, sőt a meggyőződésem, hogy külhoni, nyugat-európai lelki gondozásra hívott el az Úr. Elhivatás, elkötelezettség, áldozat, szorgalom és kitartás kell a munkához.  A szűkebb családom mellett van egy tágabb családom is, mégpedig a gyülekezet. Elfogadtam, hogy az ünnepeket velük töltöm, a közeli család nélkül, akik hiányoznak nekem, de úgy élem meg, hogy legalább két családdal ünnepelhetek. Tudni kell, hogy mit kell meglépni, hogy a szűk családom mégis a központban maradhasson. Próbálom inkább máshogy bepótolni, de semmiképp sem kihagyni az eseményeket.

Mónika szereti megélni a mindennapi csodákat, nem vár elismerést.

- Döntöttem, csak az a fontos, hogy boldog legyek, így tudok másokat is boldoggá tenni.

Hétköznapi életében, bár nehéz megszervezni, de barátival is szívesen találkozik, koncertekre jár, sokat olvas. A legfontosabbak mégis a családi összejövetelek számára. Próbálja a mindennapi életét átlagosan vezetni, de rettentően kevés az ideje. Férje szintén felvidéki. Szerelem volt első látásra.

- Társam Ő, nélküle a szolgálatot fele ennyire sem tudnám végezni. Mindenben mögöttem áll, a saját munkája mellett.

Mónika férje villamosmérnökként Pozsonyban dolgozik, de felesége hivatása érdekében szinte naponta ingázik. Mellette gyülekezeti honlapot szerkeszt, fényképez, egyházfi szerepet vállal, palástot csomagol, táskákat cipel, hozza-viszi Mónikát, gyakorlatilag bármit megcsinál, amire szükség van. Bármit megold. És a magánéletükben Mónika rábízza az irányítást, minden komolyabb döntést ő hoz meg.

A mélység a békességet hozta meg

Nagy próbatételek, nagy bukások vezették Mónikát ahhoz, hogy idáig jusson, de soha nem bánta meg ezt a lépést (nem döntést, mert valójában soha nem döntött), hogy erre az útra lépett. Kis, fiatal teológusként kellett a gyülekezet érdekeit képviselnie, mialatt hihetetlen mélységeket járt meg.

- Már nem is tudtam mi lesz. Egész egyszerűen elképzelni sem tudtam mi lesz a gyülekezettel, és én magam, hogy tudom elviselni az őrült nagy nyomást. Mély lelki harcaim voltak, kiábrándultságot éreztem, kétségbe voltam esve, nem tudtam mit hoz a holnap. Megoldást kértem az Úrtól. De végül nem azt kaptam. Hanem végtelen békességet. Ekkor értettem meg, hogy mit is jelent az a jézusi nyilatkozás, hogy: „Az én békességemet adom meg néktek, azt a békességet, amit ez a világ nem adhat, de el sem ragadhat tőletek”. Megváltozott a látásmódom. Erős lettem, a problémák pedig lépésről lépésre megoldódtak. Mai napig ebből a békességből élek. Úgy érzem, eszköz vagyok az Úristen kezében. Nem lett problémamentes, konfliktusmentes, nem lett könnyebb az élet, de ma már vidáman tudom a legnehezebb helyzetet is kezelni.  Vallom, hogy a könnyeket el kell sírni, nevetni azonban legalább annyira fontos!

Mónika inkább nem filozofál a problémákon, nem mérgelődik, hanem gyorsan megoldja azokat, hiszen annyira kevés ideje van a családjára, nem vesztegetheti azt.

- A kívülről jövő támadások csak megrabolják az embert. Az út mindenki számára ki van jelölve, csakúgy ahogy nekem is. Verejtékkel, nehézséggel, de az áldás nem marad el.

- Honnan ez a temérdeknyi erő? - kérdezem Mónikát.

- Úgy hiszem, az Úristen ad erőt és tudást a szolgálat elvégzésére, akkor és ott, amikor szükség van rá. Például, mikor halott gyermeke megszülése után az édesanyának kellett lelki támaszt nyújtanom, de úgy éreztem erőm feletti a feladat. Imádkoztam, hogy kapjak szavakat a vigasztaláshoz. Egy Németországból fél évre érkezett gyakornoktól jött a nem várt segítség, akivel pont akkor, a megfelelő időben találkoztam. Ő az AKH-ban végzett épp egy erre specializálódott tanfolyamot és azonnal átadott minden anyagot, hogy segíteni tudjunk a rászorulón.

Civilként...

Ausztriában sajnos magyar lelkészként nem lehet megélni, így Mónika a hivatása mellett civil munkát is vállalt. Visszatért a reál tantárgyak szeretetéhez, és szakmájában ezt kamatoztatja. Kezdetnek matematikát tanított, ma már könyvelőként dolgozik fél állásban. Fontos Mónikának a világi állása is, mert bár hittel a Mennybe kapaszkodik, de mégsem rugaszkodik el a Földtől. Az emberek között mozog, és csodálatos módon, akár a katolikus, de a muszlim is hozzá fordul mély életszituációkban. 

- Anyagilag szükségem lenne nagyobb bevételre, de a gyülekezeti munka nem enged többet. Néha úgy érzem, hogy 3-4 ember életét kell éljem és munkáját végeznem. Sok lemondással jár ez, de megtanultam, hogy a kompromisszum keresése segíthet. Bár szeretem a világi munkám is, de sokszor az az érzés munkál bennem, hogy sajnálom az ott töltött időt, mert azt a sokkal mélyebb és fontosabb szolgálattól veszi el...

Miközben az utolsó mondatokat mondja Mónika, már készülődik is. Kedves, mosolygós, de az interjúra szánt ideje lejárt. Feladata van még, szolgálata hívja. Egy idős nénihez siet éppen...

További Életmesék:
Fanni kapitány
Kutyakötelesség
Ma az lehetsz, aki akarsz
Mozaik családi örökség

Két család, két identitás

El Camino

Az Életmesék írója: Tóth Kinga, újságíró